lőpor+gyerekek+nyár

Az elmúlt hét beigazolta a "félelmeket" amiket a második szezon hoz magával: messze, messze nagyobb a pörgés mint eddig. Ennek apró hátulütője, hogy szinte semmi időm nincs szabadon, ami van, az a leveleim elolvasására és az alapvető információk beszerzésére elég.

Hétfőn eredetileg hétfő esti amerikai foci lett volna, a counselorok játszottak volna csapatokra bontva, azonban a terveinket elmosta az eső. Érdekes belegondolni, hogy ha az ember azt hallja hogy esőnap, akkor egy borongós otthon ülős semmittevős nap jut az eszébe... na ez nem így van a táborban. Minden reggel megkapjuk az adott nap tervét, ami szépen le van vezényelve, mindenki tudja hová kell mennie, minden edző tudja kiket fog kapni, minden gyerek tudja hogy mire számíthat aznap. Azonban amikor elkezd ömleni az eső, akkor a semmiből kell egy új napot, új programot, új beosztást varázsolni pillanatok alatt, és mivel az eredeti program borul, ezért az új programok levezénylése és megszervezése a mi nyakunkba hullik. A tábor a teljes óramű jellegét megtartja esős környezetben is, csak érezhetően mindenki megfeszül a hajtásban.

Hétfőn a tábor hangulata azonban délután egy kicsit átalakult, amikor kirúgták a fotós lányt, akit mindenki ismert (hiszen egész nap körülöttünk rohangált és fényképezett). Különböző álláspontok és történetek kerültek felszínre, de általánosan elfogadott volt, hogy kérdéses volt a kirúgása. A tábor nagy része felbolydult, és egy érezhető feszültség töltött el mindenkit. Este a szabad estére a tervem alvás volt a következő napi programhoz, azonban (mint szinte mindenki aznap aki szabad volt) lementünk a városba elbúcsúzni Emilytől. Mivel autónk nem volt (ami volt az már lement, és senki nem akart kétszer fordulni), nekiláttunk a gyaloglásnak. A feszültség levezetéseként a 35-40 perces távot 20 perc alatt abszolváltuk egy kocogás/gyors gyaloglás keretében. Az este relatíve eseménytelenül telt. Másnap reggel hatkor kellett (volna) kelnem, mivel feliratkoztam pár emberrel a New York-i buszra, ami 6:30-kor indul (7:20-kor pedig ment a vonatunk new yorkba), és mivel a (második) órámon nem volt ébresztő, kölcsönkértem egyet, be is állítottam hat órára, hurráhurrá, minden rendben.

Kedd reggel nem a vekkerre, hanem madárcsicsergésre ébredtem, ami önmagában egy enyhe félelemmel töltött el, majd egy pánikszerű órakeresés után döbbentem rá hogy 6:25 van, nem tusoltam, borostás vagyok, és egy szál alsónadrágban fekszek az ágyban, a buszom pedig öt perc múlva indul a tábor másik feléről. Szerencsére tapasztalt vagyok ilyen helyzetekben, szóval minden erőmet összeszerve öt perc alatt sikerült (borostás) embert varázsolnom magamból, és zokniban lerohanni a buszhoz... ami tíz percet késett.

Ezután egy másfél órás vonatút és beszélgetés után leszálltunk New Yorkban. Az első másodperc, amikor az ember kilép az utcára, lehengerlő. New York hatalmas, minden tekintetben. Hatalmasak az épületek, az utcák, a távolságok, olyan érzés mintha az ember hirtelen összezsugorodott volna egy kicsit. A második pillanatban az az érzés árasztott el, hogy 100%-ban olyan a város, mint a filmekben és képeken láthatja. Hihetetlen mennyiségű taxit láthat az ember az utakon (a belvárosban megkockáztatom hogy 25-30% taxi). Budapest után a város felépítése is különös, ám jó értelemben. A város tulajdonképpen számozott utcákból és sugárutakból áll, amelyek tökéletesen egyenesek, eltévedni tehát elég bonyolult.

Tíz perc séta után eljutottunk a Times Square-re, ahol az ember ténylegesen a filmek New Yorkjában érzi magát. Számomra gyönyörű volt a látvány, amint a hatalmas épületek vettek körül, itt éreztem először igazán azt hogy igen, ez Amerika. Ezután folytattuk a sétánkat, betértünk az M&M's worldbe, mókás volt. Ezután kitaláltuk, hogy nézzük meg a Metropolitan múzeumot. Ekkor kaptunk egy SMS-t az egyik counselortól, miszerint "Az Empire State Building előtt állok, és fogalmam sincs hogy kerültem ide, vagy hogy ti hol vagytok. Segítség". Heveny röhögőgörcs után eligazítottuk, és megbeszéltük merre is találkozunk (végül mi nem találkoztunk, mert a csoport másoik fele az állatkertet nézte meg a múzeum helyett).

A metropolitan múzeumban három és fél óra alatt a múzeum cirka 10%-át sikerült megtekinteni, és ha őszinte akarok lenni akkor 5% az amit ténylegesen megtekintettünk és nem pedig "ezt is láttuk" módon haladtunk végig rajta. A múzeum egyik "látványossága" a tetőtér, ahonnan a látvány lenyűgöző. Körbejárva az ember láthatja a Central Parkot (egy erdő a város közepén), illetve magát a várost maga körül, gyönyörű volt. Maga a múzeum is kifejezetten színvonalas és érdekes volt, az ember nem érezte úgy hogy csak azért jött be, hogy meglegyen az egy hétre szükséges kultúraadagja, mert az kell a nyaraláshoz. Jó volt a társaság is, Azellel, az egyik lovardában dolgozó lánnyal jártunk körbe, jót beszélgettünk és élveztük a kiállítást.

Ezután a terv egy kis belvárosi séta volt, magyarra fordítva egy két és fél órás gyaloglás a városban. Az ember azt gondolná, hogy semmi látnivaló nincsen ha az ember csak céltalanul bolyong, azonban én élveztem az újabb és újabb óriási felhőkarcoló látványát, és a város nyüzsgését. A metróban az amerikára jellemző állapotok uralkodnak: amire szükség van, az jó állapotban van, amire nincs szükség, arra a félkész jelző illik leginkább, és minden hatalmas. Megfigyelhető a nagyobb épületekben (bevásárlóközpontok, stb) hogy a tetőnél még egy álmennyezet sincs, a csövek és a tetőszerkezet van csak az ember feje fölött, viszont a belmagasság 15-20 méter, amiből 3 méter hasznos. Az viszont tökéletesen felmosva, tisztán várja a vevőket.

Meglátogattuk New York legnagyobb könyvtárát, semmi különbség nincs a Szabó Ervin és e között... eltekintve attól hogy ez az amerikai sztenderd szerint kb ötször akkora. Visszafelé indulva megláttunk egy borders könyvesboltot, amelyik éppen bezárni készült, szóval mindent 40% kedvezménnyel árultak... 800ft-ért jobbnál jobb könyvek. Számomra sokáig az egyik nagy élmény az volt, hogy egy könyvesboltba betérve a könyvek angolul vannak, és nem kell vadászni, vagy a netes rendelésre várni hosszú napokat, szóval a könyvespolcom a táborban most már teljesen televan könyvekkel.

Ezután sikerült az állomáson egy kisebb jelenet keretében öt percen keresztül fel alá rohanni a peronunkat és a vonatot keresve, majd mint egy rossz filmben, az éppen indulni készülő vonatra az utolsó percben felugrani. Hazaérve, 13 óra gyaloglás után először éreztem azt, hogy a lábaim készülnek kiszakadni alólam.

Szerda reggel hajnali hatkor a kölcsönkért óra csörgése ébresztett, épp időben. Nem tudtam hogy sírjak e vagy nevessek, úgyhogy inkább visszaaludtam. Szerdán az idő ismételten a 40 fokos tűző nap állapotában volt , és a reggeli menetrend foci-baseball-kosárlabda volt, ami nem túl szerencsés ebben az időben. A reggel végére az egy helyben ülés is fárasztó volt. Délután elkezdődött az első új klubom a második szezonban, egyszerre haladt jobban és rosszabbul mint az eddigiek. Jobban haladt, mert érződik a tényleges tapasztalat, most már szó szerint tudok a szoba túlfeléről a "hatodik lépésben kell segítség"-re választ adni (az a rész, hogy ránézek a rakétára, és reflexből tudom mi következik, vagy mi a hiba már megvan kb a 3-4. klubb óta), illetve tudom milyen típusú gyerekek azok, akiknél jobban járok ha előkapom a ragasztópisztolyt, és effektíve megcsinálom helyettük (a bal kezemen sikerült egy gyönyörű foltot égetnem a kezembe vele, remekül néz ki, illetve szinte minden napra jut egy eset, amikor a gyerek elfejti megemlíteni, hogy a beillesztendő darabra forró ragasztót használt, és nem hideget. És bár a forró és a hideg ragasztó pont ugyanúgy néz ki, a fogása kicsit más). A tapasztalat előnye azonban pillanatok alatt hátránnyá is fordul, mivel a harmadik napra a kicsit is életképes gyerekek már végeznek a rakétával, szinte bármit adok nekik, viszont a harmadik napon nem akarják fellőni, mert mi lesz ha fennakad egy fán (kit érdekel, az egésznek a kilövés a lényege, gyárrr), és új modellt nem adhatok nekik, mert nincs elég készletem. Készletekre visszatérve, az új rakéták megérkeztek, viszont a ragasztó/smirgli/festék még nem, szóval a klubban mindenki ragasztópisztolyt használt, mert nem volt más, és minden rakéta fekete vagy fehér. "Bármelyik színt választhatja a T-modellhez, ameddig az a fekete".

A rafkós gyerekek kezdenek problémássá válni, ugyanis azt csinálják, hogy amikor betelik a rocketry, feliratkoznak rádió/fotó/fafaragás-ra, majd átslisszolnak hozzám (jobb esetben az adott vezető tudtával), szóval volt olyan órám, ahol a 11 fős teremben 24 gyerekkel kellett foglalkozni... 24 8 éves gyerek, 1 tubus félüres ragasztó (ők nem használhatnak ragasztópisztolyt). Nem kicsit stresszes egy ilyen idősáv, de mosolyogva végigcsináltam. Az, hogy miután az utolsó is elhagyta a termet, majd megfordultam, és láttam hogy a 10 percnyi közös takarítás után is vastagon borít mindent a szemét, majd fél percig jó ízesen káromkodtam, majd lerogytam egy székre, másik kérdés.

Csütörtökön relatíve átlagos nap volt, kicsit enyhült a nyomás délután rajtam, mert rengeteg sportcsapat volt aznap távol, és emiatt sok gyerek nem tudott jönni, de még így is tömve voltunk. Az utolsó órám után sikerült egy enyhe halálfélelmet okoznia a főnökömnek. Takarítok, szokásomhoz híven az óra után, hallom hogy egy golfkocsi fölhajt a hegyre, kilépek a teraszra, Josh komor arckifejezéssel kiszáll, karon ragad, behúz a műhelybe, és becsukja az ajtót. Ekkor egy kis vékony sárga csík indult meg a bal lábszáramon, majd megszólalt: Öt órát vitatkoztunk, és sajnálom a döntést, de nem jöhetsz velünk a senior tripre, mert annyira jó munkát végzel itt fönt, hogy szükség lesz rád abban a négy napban. Az első reakcióm egy hangos röhögés volt, amit Josh nem értett. Amikor elmondtam, hogy egy pár másodpercig meggyőződésem volt, hogy ki vagyok rúgva (még ha indok nem is lett volna rá), elkezdett ő is röhögni. Elmagyarázta, hogy azért kell ittmaradnom, mert ameddig a seniorok Bostonba utaznak négy napra, addig a táborba olyan kisgyerekek jönnek, akik most ismerkednek a táborral, és az első benyomás mindig fontos, ezért kell maradnom. Kicsit sajnáltam, mert jó lett volna a srácokkal négy napra kicsit más körülményekben is ellenni, várost nézni, szórakozni, de jó érzés hogy itt tartanak mert szükség van a munkámra itt. Legalább ki tudom venni kedden a szabadnapomat, és elmenni hajat vágatni és pihenni, amire most nagy szükségem van.

Este Brad Handerson hipnózis előadását néztük végig, amiben 13 counselor 2 óráig szórakoztatta a közönséget. Én kicsit technikai szemmel néztem a műsort, kifejezetten élvezetes és jó volt, meg mellette jó volt röhögni a munkatársaim őrültségein kicsit. Utána pát percig beszélgettem vele, kifejezetten közvetlen és jófej volt. Ezután fölvonultunk a szokásos esti cukoradagunkért, ahol a megszokott 1 helyett a kezembe nyomtak 5 sárga M&M's-et, nem tiltakoztam^^.

Ma, pénteken egy kellemesen nyugodt délelőtt után, ahol sikerült újra bebizonyítanom, hogy térlátás nélkül szinte semmilyen sportot nem tudok jobban űzni mint egy öt éves (nehéz eltalálni a labdát ha nem látod), elkezdődött a délután. Az első két műhelybeli óra meglepően nyugodt volt, volt pár szép kilövés, volt pár nagyon mókás kilövés, és volt pár "ez meg mi a franc volt" típusú kilövés, de továbbra sem került senki még a közelébe se annak hogy megsérüljön (sőt, még fát sem gyújtottunk föl, amit tavaly az izraeli bombaszakértőnek négyszer is sikerült). Este mock rock volt, a feladat tulajdonkééppen azh volt mindenkinek, hogy vegyen egy számot, és táncoljon/playbackeljen rá. A mi előadásunk a milkshake című zseniális szerzeményre, illetve Jackre, a kínai táborozónkra épült. Jack a színpadon egy gettóból szabadult menő srácnak öltözve kezdett teljesen pőrülten táncolni, amit külön kiemelt, hogy a saplája rácsúszott az arcára, úgyhogy SEMMIT nem látott az egész produkció alatt. Ezzel az előadással sikerült megnyernünk az egész versenyt, a teljes elborultság ismét győzedelmeskedett a valódi munka és koerográfiák fölött (volt pár kifejezetten komoly szám is) .

Vasárnap utaznak a seniorok, szóval négy napig nem vagyok benne biztos hogy pontosan hogyan is fog kinézni a napirendem, utána még egy utolsó hajrá, és kezdődik a color war, ami a végső lezárása a tábornak, öt nap teljes elborultság, lényegében a Tribals, csak egy új szintre emelve. Sajnálom hogy nem lehetek leader ott, majd talán jövőre (ha visszajövök). A color war után pedig kezdődik a nyaralás, ami az elmúlt kté nap fő témája volt, ugyanis Phil és Jamie teljesen megőrültek Miamiért, úgyhogy a jelenlegi tervük a "repüljünk le Miamiba, majd BUSSZAL menjünk vissza Washingtonba szép kellemesen). A számítások szerint napi 20-25 dollárunk lesz a közlekedésre a városban, kajára, és szórakozásra. Phil jelenleg sátorban akar lakni (a város közepén), és mogyorókrémes szendvicset enni, szóval a vita még továbbra is lángol, de valami csak lesz. Gyűlne ka kapcsolatok akiknek van egy háza ahová beugorhatnánk pár napra, lehet hogy csak ezeket a helyetke fogom körbejárni (+ raleigh, megvan a jegyem az MLG-re, eszméletlen lesz).

Remélem a következő napokban lesz időm legalább a blogot frissíteni a hajtás közepette, és kicsit gyakrabban és többet írni. A közeljövőben megpróbálok pár képet is feltölteni, csak sajnos a net a legtöbb időpontban amikor le tudok ugrani erősen le van terhelve, szóval nem olyan egyszerű a dolgom mint amilyennek tűnik.