lőpor+gyerekek+nyár

Megkaptam a color week vezetői posztját, tizen vezetjük összesen a kék csapatot. Chronos Blue. A következő négy napban napi 19-20 óra munka lesz minden pihenés nélkül. Visszaszereztük a ballont, ha lesz videó/képek kirakom. Tábor után maradok dolgozni 5 napig, és az eredeti, 16-i esti gépemmel repülök haza. Fog összeszorít, fej lehajt, hajtás megkezd.

A szabadnap után két gyorsan elrepült rendes nap következett, majd hivatalosan is elérkezett a végjáték: A gyerekek összepakoltak, ohgy négy napra kanadába utazzanak egy hosszabb kirándulásra. Ez az ottani counseloroknak óriási új élményeket és egy effektíve all-inclusive utazást jelent napi 18 óra munkával, nekünk meg négy nap majdnem fizetett szabadságnak nevezhető napot. Délután két óra a műhelyben, este hogy ne foghassák rám hogy nem csinálok semmit leugrottam az aktuálisan legérdekesebbnek tűánő esti programra, az első este tábortűznél sütögettem, a második este pedig egy igen epikus csata parancsnokává léptem elő. a 10-11 éves korosztály egy trónok harca körítéssel megszórt vízicsata/teniszlabda csata újrajátszását rendezte meg: két dobozból épített vár, két óriási három ember által üzemeltetett csúzli, vizibombák és teniszlabdák, pajzsok, minden ami kellhet. Az este első fele irritáló volt, mert a csapatom nem volt hajlandó rám hallgatni, az egyszerre "remek" tanácsokat adó 4-5 ordító gyereknek hála pedig a lövések sorra voltak katasztrofálisak. A felénél meguntam, bekeményítettem és átvettem az irányítást... 90% fölötti találati ráta, záporoztak a lövedékek az ellenség falaira.

Ezután a kisgyerekek kirándulása következett a helyi vizividámparkba, hosszabb nap volt, reggeltől késő délutánig ottvoltunk, de ketten voltunk négy jól viselkedő jófej gyerekre, szóval nem szakadtunk bele a munkába, és mi is ugyanúgy kipróbálhattunk mindent. A tábor biztonsági intézkedéseit nem értem továbbra sem, de én csak betartatom őket... a 6 méteres, szikláról mély vízbe ugrás tiltva van, mert veszélyes, viszont a 6 méteres, trapézról lelengős vízbe ugrós mutatvány nincs tiltva, ahogy a koromfekete csúzdából irányíthatatlanul kizuhanó, 4.5 méteres zuhanás a medencébe sem... ők tudják. A gyerekek jól szórakoztak végig, mi is, panaszra nincs okom. 

A mai napról viccesen megjegyeztük hogy ez az utolsó szabadnapom a szabadnapom előtt... holnap hivatalos szabadnap, amit nem fogok teljesen kihasználni. Pihenni fogok, olvasni, filmezni, de a tábort nem hagyom el, mert holnapra lett újratervezve a kilövés, remélhetőleg minden rendben fog vele menni.

Föliratkoztam életem első 5km-es futóversenyére is, hegyes dombos terepen, kegyetlen lesz, remélem nem fogok tudni menni végül... mert az azt jelenti hogy megkaptam a color war leader szerepet. A következő pár napban dől el ez is, hogy ki kapja meg a megtiszteltetést, hogy napi 20 órát dolgozhasson négy napig. Akármennyire is kemény meló, mindenképpen szeretném megkapni ezt a tisztséget, hatalmas élmény volt tavaly is a tribals, ez pedig még egy fokkal komolyabb.

A tábor után még mindig fogalmam sincs mit fogok csinálni, továbbra is próbáélok találni valakit akinél ellakhatok pár napig, hogy minimalizáljam a költségeket. Kicsit több mint két hét és otthon

Az elmúlt három napban nem volt laptopom, mivel látszólag meghalt, se kép se hang. Ma az utolsó próbálkozásra mielőtt fölraktam volna porosodni úgy döntött ideje működni, szóval visszatértem (legalábbis ideiglenesen).

A két hét egyszerre telt gyorsan és lassabban mint amit bárki el tud képzelni, de közben legalább volt pár dolog ami fenntartotta az érdeklődést, ezek közül is leginkább az első hivatalos Iroquois Springs űrprogram. Egy meteorológiai léggömböt küldünk föl 30 km magasba, a fedélzeten videokamerákkal, GPS-el, jelzőfénnyel, mindennel amire szükség lehet hogy visszaszerezzük, majd miután leszállt és bemértük autóba pattanunk és utána hajtunk.

Én voltam a felelős a gyerekekért, kiválogattam a legjobbakat, hozzácsaptam 1-2 embert mert kellett nekik valami ami kiemelkedik a nyárból mert semmilyen csapatba nem jutnak be, és ez egy jó pont lenne. Összesen nyolc gyerek, matt és én lettünk a végső csoport. Tegnap matt bejelentette hogy ma reggel hajnali hatkor kilövés. Összeverbuváltam mindenkit, elintéztük este a teendőket, mindenki megkapta a szerepét, midnen rendben van.

Én elintéztem maganak hogy a régóta várt szabadnapomat áttolhassam jövő keddre, mert ma effektíve egész nap a ballonnal kellett volna dolgoznom, és ráment volna a napom. Semmi gond, ezt is megoldottuk. Hajnali ötkor keltem négy óra alvás után, kilépek az ajtón, szakad az eső. Csodás kezdés. Nyolc gyerekkel a nyakamban fölkocogtunk a tábor másik felére, elkezdtük vizslatni az eget, több meteorológiai állomásról vizsgáltuk hogy mikor múlik el az eső... 20 perc múlva lesz egy kilövési ablak amikor tiszta az idő. Csodás. Teszteljük a felszerelést, minden működik, remekül haladunk. Ejtőernyő összeszerel, kötélzet stabilizál, tesztel, elszakad, újraköt, tesztel, működik. Előkerül a léggömb, elkezdjük tölteni héliummal. Pár percre attól a ponttól amikor elengedhetjük, mintha egy rossz akciófilm lett volna egy hirtelen viharos szél kap minket hátba, majd a tiszta ég két perc alatt sötétül teljesen el koromfekete felhőkkel, és mire visszarohanunk a legközelebbi épületbe már a fejünk fölött tombol egy óriási vihar. 

Ekkor már három órája voltam ébren, hullafáradt voltam, és az egészet elnapoltuk jövő hétre. Ekkor az ideggörcs szélén álltam, nem voltam benne biztos hogy újabb 16 óra munkát kibírok rendesen 4 óra alvással, és a tudattal hogy még négy nap a szabadnapig... Szóval nagy levegőt vége elballagtam a fiú oldal vezetőjéhez, és megpendítettem a húrt hogy talán esetleg lehetne e hogy mégis ma kapok szabadnapot. Rámnézett, elmosolyodott és annyit mondott hogy öt másodpercem van hogy eltűnjek a szeme elől és aludjak. Nem ellenkeztem.

A cocounselorom a beszélgetés után úgy döntött okos döntés lenne ha a haverjával lelépnek new yorkba, és nem jönnek visszza, csak másnap (a szabadnapjukon) este, kijelentkezés és köszönés nélkül. Nos, tévedtek, másnap reggel megköszönték a munkáját és egy óra múlva már sehol sem volt. Az új co mérföldekkel jobb mint ő volt, sokkal könnyebb lesz egy olyan csapatban dolgozni amiben nem egyedül vagyok.

Ma mozi, kaja, edzés és alvás. Rámfér.

Az utóbbi napokban kezd beállni a rutinom: hétfő-szerda-péntek reggel hatkor kelés, reggeli edzés, utána két óra sport a gyerekekkel, közben egy óra szünet, amikor van időm átnézni a dolgaimat. Utána ebéd, ebéd után spinning órát tartok pihenőidőben majdnem minden nap, majd három óra a műhelyben. Ezután gyors tusolás, utolérem a napot, dumálok a srácokkal egy keveset, majd vacsora. Vacsora után egy kis laza kosárlabda/focilabda dobálás egy fél órán át, majd esti program, ami napról napra más. Ezután a legtöbb napon egy esti edzés, majd alvás, pár napon pedig OD, vagyis ülök a teraszon és üróbálom rábírni az adott gyerekcsoportot, hogy most már igazán aludni kéne. Mindezt napi 6-7 óra alvással. Kemény nyár lesz. 

Tegnap volt egy szabadnapom, megnéztem az új pókember filmet, ezenkívül teljesen eseménytelenül telt a nap.

Megjöttek a gyerekek, eltelt az első három nap. A reggelek és délutánok komolyabb események nélkül teltek, folyamatos hajtás, sportolás. Elmentünk bringázni a tó körül, a 8 gyerekből négynek sikerült összehorzsolnia magát, nem rossz arány. Nem tudom hogyan és mikor fogok időt találni kellő alvásra, a napi 5-6, néha 7 óra alvás nem lesz elég hosszabb távon, a reggeli edzéseket meg nehéz lenne átcsoportosítani. A második este a counselorok ki-mit-tudja következett, ahová ötlethiány miatt egy beszéddel készültem, kifejezetten jól sikerült, kb nincs olyan ember a táborban lassan aki ne gratulált volna hozzá azóta.

A gyerekek jófejek, elvagyunk, komolyabb gond nincsen velük... még. A harmadik héten ugyanis megduplázódik a számuk, kapunk hét új gyereket, és a leírásaik alapján akkor érkezik meg a banda sötétebb oldala... hosszú három hét lesz. Csütörtökön szabadnap, semmi programom nincs, lehet bennmaradok a táborban egy jó mozgós napot tartani magamnak, még meglátjuk.

Több mint egy hónap kőkemény munka után eljött az ideje, hogy elkezdjünk dolgozni. Eljött a nagy nap, begördültek a buszok. több mint 500 gyerek gördült be a délután folyamán. Én a többieket diabolozni tanítottam, hogy elüssük az időt, jól elszórakoztunk. Hihetetlen volt látnia tavalyi srácaimat, van aki semmit nem változott, vannak akiket alig ismertem föl. Volt olyan gyerek aki 15 centit nőtt legalább tavaly óta.

Az első három hét relatíve nyugodt lesz, nyolc gyerek van alánk rendelve, a második három hétben ez a szám 15 lesz. A szobánk nem épp a legjobb, a plafon baromi alacsony, a szekrényem az ágy fölött katasztrofális helyen van, és nincsen ventillátorunk sem, szóval meg lehet dögleni. A gyerekek vegyesek, nehezebb lesz velük dolgozni mint a tavalyiakkal, annyira más világban élnek. Sport megszállottak, a beszélgetések legnagyobb része a különböző csapatok és játékosok körül forog, esélyem sincs bekapcsolódni, szóval igen nehéz dolgom lesz velük. Alapvetően normálisnak tűnnek, majd még meglátjuk hogy alakul ez a későbbiekben.

Az első reggelen spinningel kezdtem kora reggel, majd visszatérve a szobába egy gyors tus után emgtudtam, hogy reggel lesz mégegy fitness óra. Laza, könnyű kezdés. Este ki-mit-tud, mg nem vagyok kész, fogalmam sincs hogyan fogok ebből valami értelmeset kihozni, még meglátjuk. Pörög az élet folyamatosan

Az orientáció a végső stádiumába érkezett meg az elmúlt napokban: kedd este ugyanis eljött a nagy beöltözős buli, amelyen kiderült, kikkel és milyen gyerekekre kell felügyelnünk a következő hat hétben. Várakozásomnak megfelelően ismételten az upper seniorok közül kaptam csoportot (ahogy tavaly is). 14-15 éves gyerekek, érdekes lesz megint ezzel a korosztállyal dolgozni. Az igaiz örömöm azonban nem a gyerekek voltak, hanem a felettesem ugyanaz mint tavaly, ami az egyik fő indok ami miatt ezt a csoportot kértem idén.

       Elrepült az első három napja a rendes orientációnak is. Az első pillanatban sikerült megalapoznom a nyár első részét, az egyik kérdésre, a "miért vagy itt ezen a nyáron"-ra kellett válaszolnom, már amikor fölálltam hangos hurrogás kezdődött, majd miután sikerült egy rögtönzött másfél perces beszédet tartanom, megvolt az első állva tapsolás és kántálás is, a komment amit sikerült begyűjtenem a főnöktől: "egy órája ismernek téged és a nevedet kántálják. hogy a büdös francba csinálod ezt?", illetve egy lecseszés, hogy legközelebb mielőtt ilyet csinálok szóljak hogy meg tudják örökíteni a tábornak azonnali promóciós anyagnak. Azthiszem ezzel együtt lehet élni.

Az elmúlt pár napban elkezdődött az orientáció, és átrohantunk a specialisták tréningjén. Tulajdonképpen ez azt jelentette, hogy leltáraznom kellett mindent, amit idén rendeltek nekem, illetve elpakolni, kitakarítani. Ez az első délelőttömet ölelte föl, a következő két és fél napban pedig csak a dekorációval foglalkoztam. A második napon nem csináltam semmit, mert csak gondolkoztam, de igazából előre a munkával nem haladtam. Sikerült egy hibás kilövéssel felgyújtanom és megolvasztanom az egyetlen ép kilövőállomást, szerencsére még azelőtt megtalálva ezeket mielőtt a gyerekek megjönnek. Az új felszerelés már úton van, szükség is lesz rá, szinte minden amit tavalyról hoztam át teljesen használhatatlan már. A dekoráció az elmúlt három napban igen pofásra sikerült, kifejezetten büszke vagyok arra amit összeraktam idénre. Segítettem a többi műhelyben is, pakolni, fát darabolni, festékeket pakolni, dobozokat hordani, minden hasonló munka. Amint lesz némi időm (és nem felejtem el) próbálok majd képeket csinálni és feltölteni. Az estéimet amikor éppen nem volt kötelező program fönn töltöttem a műhelyben, valamiért szeretek este egyedül dolgozni ott, zavartalanul. Tegnap este kifejezetten sokat haladtam, elkezdett összeállni az egész végre. Az este végén volt egy éjszakai kilövés, teszteltem pár újabb elemet, remekül nézett ki, sajnos csak arra a pár másodpercre lehet látni ameddig a motor ég. De addig szép volt

                Az orientciónak az egyik legnagyobb feladata az hogy megismerkedjünk a munkatársainkkal és kapcsolatokat építsünk, ezért kellett átköltöznöm egy másik házba, ahol kaptam 5 embert, akikkel tavaly már megismerkedtem, 1 volt szobatársamat, és egy embert akivel precamp végén már egy hétig együtt dolgoztunk. Hát, sok bemutatkozásra nem volt szükség.

                Az egyik este bowlingozni voltunk, katasztrofális voltam, viszont dance-dance revolutionban sikerült mindenkit csúnyán megvernem, köztük az idei tánctanárt is. Az egyik lány ellen csak egy lábat használtam, sikerült így is megverni. boys side.

                Ma kezdődik el a rendes orientáció, újabb 80 ember érkezett meg, így már 225-en vagyunk. Az arány 3 gyerek 1 felügyelőre, egész jó, holnaptól napi 8 órában megtanuljuk, hogy viselkedjünk úgy mint bármelyik normális ember, és minden rendben lesz. Alig várom a két órás előadást a „miért ne verjük a gyerekeket” témában.

A film-este igen jól sikerült, 11-en indultunk, ebből eredetileg öten akartuk megnézni a filmet, amiből végül egyedül jutottam el a moziteremig. A film élvezetes volt, bár a legmegrázóbb az volt, hogy mögöttem egy család ült három gyerekkel, a legidősebbet 8 évesnek tippelném. Elég liberálisnak gondolom magamat ilyen téren, de úgy vélem hogy egy Alien-előzményfilm császármetszéssel és leszakított végtagokkal nem egy 4 évesnek készült.

Valaki a táborban igazán humorosnak találja, hogy először az átalakítómat, majd amikor abból kölcsönben szerzek egy újat a laptoptöltőm felét emeli el, tisztán azért, hogy ne tudjam használni az elektronikus eszközeimet. Ennek köszönhetően a következő meg nem határozható időben a blog frissítése még ritkább lesz mint az eddigiek. Kellemesebb nyarat mindenkinek.

Az elmúlt napokban ahogyan már írtam, festettünk mint egy őrült, amikor épp nem szakadt az eső. Amikor éppen nem valami nagyon preciziós festést kell végeznem, hanem csak átfesteni valamit, egészen tűrhetően csinálom már. Az biztos, hogy hatékonyabban mint a többiek, lehet ez annak köszönhető hogy én festek, ők pedig néznek maguk elé. A vizsgaidőszakomból megmaradt egy beadandóm, amit terveim alapján esténként pár órát rászánva írtam volna meg szép lassan, azonban szép lassan rájöttem hogy minden este lesz valami program, ami éppen fontosabb mint egy beadandó megírása, úgyhogy B tervként kivettem egy szabadnapot, ami alatt sikerült megírnom 11 oldalt a beadandóból, a másik 4 oldalt pedig tökéletesen fölépíteni, tulajdonképpen csak le kellett volna írnom, de nem volt már hozzá erőm. Ma 350 ágyat kellett fölhúznunk a ma megérkezett csoportnak, én leginkább törülközőket hajtogattam egész nap. Az idő egyre rosszabb, ma egész nap megállás nélkül szakadt az eső. A többiek kifejezetten jó fejek, a szobatársak közül kettővel különösen jól elvagyunk. Az edzések, különösen mióta a nap folyamán nem különösebben megterhelő (az itteniekhez képest), keményebbek mint eddig voltak. Erőben sok pozitív változás sajnos a céljaim és az étkezésem miatt nincs, de az erőnlétem napról napra jobb, kifejezetten jól érzem magamat fizikailag. Mentálisan az egész napos beadandó-maraton teljesen leszívott, de cserébe legalább sikerült holnapra leszerveznem mindenkinek egy mozi-estét: holnap este munka után szinte rögtön elvisznek minket a közeli bevásárlóközpontba, ahol tudunk mozizni egyet, vásárolni, amit csak akarunk. Jól fog esni egy kis kikapcsolás, igazán rámfér. Egy hét múlva vége a pre-campnek, és kezdődik az orientáció és a tábor. Akkor némileg több történés lesz, mint napi nyolc óra monoton föl-le mozgatása a kéznek, majd a szomorú megállapítás hogy soha nem fog olyan jól kinézni az egész, mint ahogy az ember szeretné, mert ahhoz az egészet le kellett volna csiszolni. Mindegy, a többiek szerint több mint elég jól néz ki, ha a főnöknek jó, nekem is jó.

Éget

Esik

Éget

Esik

Éget

Esik

Éget

Esik

És ez csak egy nap... hihetetlenül változékony az idő

Az elmúlt napokban, és előreláthatólag a következő héten szinte végig, napi nyolc órában festünk. Nem mondanám hogy ez a legeseménydúsabb tevékenység a világon, de legalább van időm zenét hallgatni. Megjött a Kindlem, a széfben fog állni pár hétig ameddig nem rendeződnek a dolgok, és lesz időm olvasni, de legalább ez is valami. Még annál is kisebb, mint amire számítottam, várom már hogy használatba vehessem. A tábornak kb a 80%-nak a festése még hátravan, szóval a következő napokban nem sok változás lesz ilyen téren.

Nem akartam a blogon erről beszélni, rémhírkeltésnek nem láttam értelmét, de most már ideje erről is szót ejteni: idén a tábor területéről dolgok tűnnek el... mielőtt megjöttem, az egyik srácnak eltűnt a pénztárcája, mindennel együtt, a cipője, egy másiknak az ipodja került varázslatos módon máshová, ma pedig stewartnak 100, nekem pedig 150 dollárom bánta a dolgot. A paranoia tisztán kiül a hangulatra is, különösen az újabb ügyeknél, jelenleg már azon gondolkozunk hogy fölszerelünk egy kamerát valahová a szobában, hogy megtudjuk ki is a besurranó... Szerencsére a pénzen kívül másom nem tűnt el, így az első dolgom az volt ezek után, hogy a walmartban vettem egy szép stabil széfet. minden mozdítható értéktárgyam ebben van mostantól, stabil, nem feltörhető. ez a legbiztosabb amit tudok tenni. Őszintén remélem hogy hamar elkapjuk/legalább megszüntetjük ezeket, mert mindenre rányomja a bélyegét 

Az utóbbi napokban a tábor koszosabb munkáit sikerült kikapnom: két napon keresztül az erdei ösvény-gyártó csapat kiemelt tagja voltam, a feladatunk akármennyire, az volt hogy ösvényt gyártsunk az erdő közepén amerre a főnök mondta. Kijelöltek egy irányt, 3-4 méter széles területen eltakarítottuk a leveleket, kivágtuk az útba eső fákat, kiástuk a köveket, levágtuk a belógó ágakat. A két nap alatt nagyjából egy másfél-két km hosszú ösvényt sikerült vágni az erdőben. Én szinte végig a levélgereblyéző csoportban voltam, a feladatunk nagyrészt az volt, hogy minél több összetömörödött levelet és ágat takarítsunk el a levélfújóval fölszerelt ember előtt, hogy hatékonyan tudjon haladni. Sikerült egy hihetetlenül letisztult és eltéveszthetetlen ösvényt gyártani, az első nap két órával korábban el is engedtek minket, annyira meg voltak elégedve a munkánkkal (a legtöbb esetben ha korábban végzünk akkor kapunk munkát ameddig nincs öt óra). 

Az elmúlt három napom legjava az új zenekari stúdióterem festésével telt. A termet alul kékre-felül sárgára, a padlót pedig szürkére kellett festenünk, nyomok, elkenődések, különböző színerősségek nélkül. Az első nap első pár órájában nem haladtunk úgy ahogy bubba, a főnökünk szerint lehetett volna, illetve pár dolgot máshogy csináltunk mint ő tette volna, úgyhogy ezek után a következő három napban folyamatosan, minden létező helyen és időben amikor volt rá lehetősége, poénosan megjegyezte mennyire képtelenek vagyunk festeni. Láthatólag poénra vette, de kicsit idegesítő, amikor az ember két napnyi kőkemény munkája után, amiről tudja hogy a maga része hibátlan, annyit kap hogy "ahhoz képest hogy két balkézzel és egy bal lábbal festettetek, lehetett volna rosszabb is". A stúdió végül ma készült el, ma már nem volt vele sok munka, csak a padló második rétegének festése.

Az elmúlt két napom jórészét a baseball és a softball pálya takarításával töltöttük. Mindkét nap hat-hat órán keresztül kapáltunk, gazoltunk és egyengettük a maradékot. Mindkettőnek megvolt a maga nehézsége: a softball pálya kicsi, de teljesen be volt nőve fűvel és gazzal, sokszor nehéz volt megmondani hogy a pályát gazolom, vagy a mezőt. A baseball pálya pedig óriási, de ezt legalább permetezték, szóval annyi gaz nem volt mint előző nap, azonban a méretének hála így is rengeteg időt vett igénybe. Az idő legnagyobb részét a talaj fellazítása és egyengetése vette ki, ami igencsak megterhelő volt. Eközben kaptunk a nyakunkba egy 35 fokos tűző napot, és napi hat-nyolc órában a naptej sem sokat véd ezellen, szóval a szabadon hagyott testfelületem jórésze ropogós vörösre égett.

Reggel hétkor az ébredés és a gyors öltözés után elindultam reggelizni, ahol megkaptuk a napi feladatokat, illetve mivel én voltam a legújabb érkező, én olvashattam föl a nap: "Az évek ráncossá teszik a bőrt, a szenvedély elvesztése pedig ráncossá teszi a lelket". Miután felolvastam, kiselőadást kellett tartanom arról hogy szerintem ez miért egy szép idézet, és miért illik ez a tábori élethez. Ilyenkor jól jön hogy bármikor bármiről képes vagyok nagyjából összefüggő mondatokban beszélni.

A nap melói két részből álltak, egy reggeli erdőtakarításból, és egy délutáni háztakarításból. Az erdőtakarításról soikmnindenkinek sokminden juthat eszébe: szemét, tisztaság, önkéntesség... nem hiszem hogy sok embernek jut eszébe a levélsöprés. A feladatunk a délelőttre az volt, hogy az erdő közepén található kültéri akadálypályáról a leveleket átszállítsuk párszáz méterrel arrébb, mert az úgy kulturáltabb és szebb. Négy órán keresztül levelet, földet, mulcsot hordtunk egyik helyről a másikra, és akármennyire is kemény meló volt, ténylegesen látszott az eredmény: sokkal tisztább és kulturáltabb volt a hely mielőtt elkezdtük.

Délutánra a lányok oldalán található házak kitakarítása volt a feladatunk, aminek ebéd után serényen neki is álltunk. Gyorsan haladtunk, gyorsabban mint gondoltuk, volt jópár ház amiben szinte semmit nem kellett csinálnunk, mert minden tiszta volt, csak kisöpörtünk és ellenőriztünk. Volt azonban pár ház, ahol egy japán vallási csoport járt, ami igen komoly kihívást jelentett. Még ezekkel együtt is jóval öt óra előtt végeztünk, szóval visszamentünk új feladatokat kérni. Engem elhívtak hogy egy óriási guruló mágnessel gyűjtsem össze a tetőfedők által elhagyott szögeket két épület körül... az egyetlen gond az volt, hogy ezt valószínűleg egy betonra, vagy valamilyen teljesen sík felületre tervezték, nem arra hogy az egyenetlen, füves-köves földön dolgozzon, szóval a szögek jórészét saját szemmel vettem észre és emeltem ki, miközben egy húsz kilós mágnest rángattam magammal. A fű közül azonban tényleg nálam hatékonyabban sikerült kiszednem mindent, így végül több mint 100 szöget takarítottam el. Ezután 200 széket kellett átszállítanunk a tábor egyik feléből a másikba. Fölpakoltuk egy kocsira, átvittük, lepakoltuk, elhelyeztük. Amikor azt hittük, hogy ezzel vége, kiderült hogy van még nyolc 40-50 kilós asztal amit át kell vinnünk máshová. Ezt ketten csináltuk már csak, úgyhogy mindegyik asztal hordásában részt vettem.

Amikor ezekkel is végeztünk, és elengedtek minket, úgy éreztem ahhoz sincs erőm hogy egy helyben üljek. A nap folyamán több mint négy liter vizet ittam meg, szükség is volt rá. Eközben kaptunk egy hatalmas vihart magunk fölé, holnap pedig kezdődik előről a hajtás. Érdekes lesz

Tavaly novemberben kaptam egy levelet a tábortól, amelyben visszahívtak, mert elégedettek voltak a munkámmal. Ezek után az emlékek és a tapasztalatok után, amiket átéltem, nem volt nehéz döntés igent mondani és elfogadni a szerződést. Idén azonban annyival változott a program, hogy az eddigi 6+1 orientációs hét helyett 6+1+3 hetet fogok dolgozni, aminek az első három hete kemény fizikai munka lesz. Festés, takarítás, főzés, mosás, építkezés… amit csak egy táborban csinálni lehet hogy egybemaradjon és készen álljon a gyerekekre, csinálni fogom.

Ezekután gyorsan elrepült az év, és eljött május 28, amikor ismét útra keltem, hogy nyakamba szedjem Amerikát. Az utazás első felében két magyar sráccal vártunk a londoni gépünkre ferihegyen, megosztottunk pár élményt, beszélgettünk, ízlelgettük a turistáknak is arcpirítóan drága szendvicseket. Amikor a gép beszállásához készülődtünk, a hangosbemondóból értesültünk, hogy az utasértesítő rendszer hibája miatt nem lehet fölszállni, és negyed óra múlva kapunk újabb infót mikor indul a gép… csodás. Szerencsére hamar sikerült elhárítani a problémát, ami a gépen kiderült nem más volt, minthogy a felszálló-zene iszonyú hangosan és leállíthatatlanul szólt, szóval úgy döntöttek először megszerelik minthogy két és fél órán keresztül azt kelljen hallgatnunk.

Londonba megérkezve ismét sikerült meglepődnöm mennyivel tömöttebbek ezek a repterek mint nálunk. Némi kóválygás után eljutottam a besázllókapuig, ahol egy nagyon jófej bevándorlásügyis kérdezgetett. Nagyon jól végezte a munkáját, természetes volt, de egyben megtudott minden olyan infót amin bebukhattam volna mint terrorista. Különösen jó volt látni az előttem álló dobszereléssel foglalkozó üzletembert, akit teljesen nyugodtan és természetesen kérdezgetett, de minden egyes kérdésébe belebukhatott volna valaki aki nincs felkészülve tökéletesen. Ezután egy zsebben felejtett ipodnak köszönhetően következett egy teljes testi motozás, de szerencsére itt is egy jófej őrrel találkoztam (ez egy ilyen nap), mosolyogva, viccelődve, gond nélkül végignézett, majd tovább engedett.

Ezután következett egy laza nyolc órás repülőút, amelynek az utolsó órájában a legizgalmasabb aznapi filmet, a „BA1885 repülési útvonala”-t néztem. A karakterfejlődés helyenként hiányos volt, de azok a pillanatok amikor a közeli térképen először jelent meg new york, kárpótolt érte. A leszállás után következett a bevándorlási hivatalon való átjutás. A sor durván három óra hosszúságú volt, előttem 300-400 ember lehetett, fejenként jó esetben 2 perc mire átjut valaki. Fél óra várakozás után azonban pont a mi sorrészünket átvezették a csak amerikaiaknak fenntartott sorba (ami addigra teljesen üres volt, és addig sem volt 5-10 percnél hosszabb várakozás), szóval szerencsére relatíve hamar, közel egy óra várakozás alatt bejutottam az ország területére. A new yorki közlekedés közel sem volt ennyire kedves hozzám, több mint két óra volt a transzferrel bejutni a városba. Itt amikor a busázllomáson megtaláltam a jegypénztárat, és megvettem a jegyet, közölték velem hogy két perc múlva indul a következő busz, két emelettel arrébb. Mozgólépcsőn bőrönddel fölfelé futni, majd versenyautókat megszégyenítő hanggal sprintelni végig a beszállókapuig.

Végül sikerrel elértem a buszt, és teljesen eseménytelenül jutottam el a táborig. Ekkor tudtam meg, hogy összesen kilencen vagyunk itt pre-camp-en dolgozni. Ekkor mivel hullafáradt voltam, hamar lefeküdtem, majd amikor 11-kor a többiek visszaértek és fölébredtem, magyarul álltam neki rákérdezni náluk pár dologra… majd felfogtam hogy ez nem így működik mostantól. Ekkor még fogalmam sem volt mi fog rám másnap várni…

Másnap reggel 11-kor kirúgtak minket a szállodából, úgyhogy volt 8 óránk mielőtt a buszunk elindult volna Raleighbe. Egy kis időre kettészakadtunk, én elmentem cipőt venni, a többiek pedig a Madison Square Garden felé vették az irányt, ahol egy órával később ismét találkoztunk. Itt töltöttük a következő órákat, felváltva néztünk körül a környéken, ameddig a többiek a cuccokra vigyáztak, New York hihetetlen város, nem lehet vele betelni, viszont egyben valami hihetetlenül személytelen. A délután egy mókás játékkal telt, aminek a lényege az volt, hogy a húsz percenként körbeérő biztonsági őr minden alkalommal talált valami kifogásolnivalót abban hogy hogyan ülünk ott (csomagokat jobban húzzuk össze, miért rakjuk föl őket a padkára, miért nem rakjuk a padkára, mert így az emberek nem férnek el (körülbelül 25 ember tudna egymás mellett menetelni)). Végül szép lassan elérkezett az idő, fölszálltunk a buszra gond nélkül, elindultunk. A buszút felénél hirtelen otthon éreztem magamat, mert lerobbant a busz, szerencsére legalább egy parkolóban, és nem az autópálya szélén. Három órás utunkból hat és fél óra lett hirtelen, és hajnali fél háromra értünk Baltimoreba. Lefeküdtünk a földre, és azonnal kidőltünk.

A városba hatalmas tervekkel érkeztünk... megyünk raftingolni, bulizni, Atlantic Cityt nézni, sétálni a belvárosban, stb. Az első napon úgy döntöttünk, hogy nem csinálunk semmit, hanem csak pihenünk, és lefoglaljuk a buszokat amire szükségünk lesz később. Oké, elkezdtünk nézelődni, de végül a nap csak fekvéssel, evéssel és beszélgetéssel telt, nem sik minden mást sikerült elintéznünk. Este egy hirtelen ötlettől vezérelve egy közös ismerőssel elmentünk egy közeli (közeli: 45 perc autóval) tóhoz fürödni, ami mint kiderült egy magánterületen van, egy erdő közepén... az út jórészét zseblámba nélkül tettük meg. Phelim és Jamie az út egészét végigrettegték, én pedig a lányokkal jót mosolyogtunk rajtuk. Miután hazaértünk, kitaláltuk hogy nembaj hogy kihagytunk egy napot, másnap megyünk raftingolni, szuper lesz. Délelőtt leugrottunk a közeli Starbucksba hogy tudjunk netezni (nem volt még bekötve a net a lakásban), a csodás "a másik irányban közelebb van" tippnek hála több mint két és fél órát sétáltam az öt percnyire lévő kávézó felé, de legalább a belvárosban való sétálást le tudtam húzni a listámról. Mire sikerült mindent elintézni, már nem volt időnk arra hogy raftingolni menjünk, úgyhogy kitaláltuk hogy lesz egy születésnapi buli a közelben, ahová van néhány ismerős, menjünk el. Az ottlévők jórésze színésznek/írónak tanul, könnyen megtaláltuk a közös hangot. Miután hajnali ötkor nem akartam visszamenni a lakásba, nehogy fölébresszek mindenkit, egy kanapén aludtam végül.

Az előzetes terv az volt, hogy másnap Atlantic Citybe megyünk, reggel nyolckor... nos, miután tízkor keltem föl, és mentem vissza a lakásba, ez kicsit meghiúsult, főleg mivel a többiek még aludtak amikor én visszaértem. Mint kiderült, senki sem aludt korábban mint én, úgyhogy ez meghiúsult. Kitaláltuk hogy akor ma legalább el tudunk menni raftingolni. Két óra "oké akkor most már tényleg induljunk" után elindultunk, és út közben jött rá Rosie, hogy upsz, ahová menni akartunk, az bezárt tavasszal, nézzünk körül, hátha van más lehetőség. Nem találtunk semmit, szóval egy kis belvárosi séta után visszatértünk a lakásba, ahol az előző esti fáradtságnak hála mindenki korán aludni tért.

A következő reggelen mindenki ténylegesen útnak indult, Phelim és Jamie Atlantic Citybe, én pedig Raleighbe. Búcsút vettem Jamietől, mivel 27-én indul haza, én pedig 29-én megyek vissza Baltimoreba. Amint kitettem a lábamat az ajtón, egy hatalmas nyári zápor kapott el, látni alig lehetett úgy ömlött az eső. A félig vízhatlan kabátom és a négy réteg ruhám öt perc alatt ronggyá ázott, akárcsak a cipőm. Semmi gond, úton voltam a busz felé, ami 10:40-kor indult. A jegyemet legkésőbb 1 órával a busz indulása előtt kellett volna átvennem. 10:36 volt amikor berohantam a váróba, őrülten keresve hogy kinek kell magyarázkodnom hogy az eős miatt dugó volt és nem tudtam időben ideérni, és mégiscsak szeretnék egy jegyet. Nos mint kiderült senkinek, csak egy kedves gépnek keleltt begépelnem a regisztrációs számomat, és kész. Még jó hogy mindenhol ötször figyelmeztetik az embert, hogy hozzon nyolcféle azonosítási eszközt magáról, mert húdenagyon ellenőriznek majd. Kirohantam a terminálhoz, megtaláltama buszomat... ami még el sem kezdett utasokat fölvenni. Némi késés után sikerült elindulnunk, és különösebb probléma nélkül sikerült pár (7) óra múlva Raleighbe érnem. Gyorsan megnéztem minden rendben van e a szobával, mint kiderült az olasz srác aki a szobát foglalta a reptéren rekedt New Yorkban, mert folyamatosan törlik a gépeket, hála a hurrikánveszélynek. Csodás. Semmi gond, gondoltam megnézek egy filmet. Találtam is egy IMAX mozit a térképemen, el is indultam... a rossz irányba. Nemtudom hogy sikerült, de negyed óra gyaloglás után tűnt föl hogy rossz irányba megyek. Szép idő volt, jó zenét hallgattam, csak mentem előre. Amikor rájöttem hogy vissza kéne fordulnom rájöttem hogy majdnem egy órás gyaloglásra vagyok már a hoteltől és am ozitól. Semmi gond, ráérek, gyalogoljunk. Hullafáradtan, izzadtan értem oda a mozihoz, ahol rájöttem hogy ez nem egy rendes mozi, hanem csak egy IMAX terem, egyetlen terem és kész. Tíz perc múlva kezdődött egy Harry Potter vetítés, erősen gondolkoztam hogy inkább ülök két és fél órát egy padon, de végül a légkondicionálás és a kényelmes székek meggyőztek. A film után elindultam a hotelbe, ahol a csodás vadásszunk wifit játék után kiderült hogy nincs szobaszám és bejelentkezés, se semmi. A recepción pár keresztkérdés, pár teljesen fölöslegesen futott kör után följutottam a szobába... ahol nem Fabio, az olasz srác fogadott, hanem egy másik srác, akit egy harmadik engedett be... Fabio sehol, elég érdekesen nlztünk egymásra, hogy most akor mégis mivan, meg ezt így mégis hogy. Szerencsére komolyabb gond nélkül megtaláltuk Fabiot is. Ezután elmentünk vacsorázni egy közeli szendvicsezőbe. Már akkor is lenyűhöző volt, hogy az utcán 95%-ban látszott, hogy az emberek az MLG-re érkeztek meg. Jó volt olyan emberek között ülni, akikkel gond nélkül lehetett a másnapi tornáról beszélni anélkül hogy idiótának néztek volna. Ezután visszatértünk a hotelba, ahol ismét a kedvenc ágyamban, a padlón aludtam.