lőpor+gyerekek+nyár

Ez a 2.0 verziója az előző postnak, némileg rövidítve hogy beleférjek az időkeretbe:

       Szóval, ugorjunk vissza még egy ironikus pillanatra a gyerekek megérkezése előtt. Az utolsó estén mindenkinek táncolnia kellett, hiszen ez a nagy bál az iskola elvégzése után, és három "tánctanár" kellett, természetesen engem zavartak ki a többiek. A három tánc után egyet kellett választania a tábornak. Felzúdult a már ismert "Maarty, Maarty" skandallum, és ezzel hivatalosan is az én teljesen elborult táncnemem lett a tábor nem hivatalos tánca (innen a cím). Ironikus, hogy a tánc az összes művészeti ág és sport közül a tőlem legmesszebb álló terület, és mégis emiatt (is) lettem ismert.

       Naszóval, harmadikán reggel esőnapra ébredtünk, a legnagyobb viharral amit itt eddig láttam. A mennydörgésekből ítélve közvetlenül fölöttünk tombolt a vihar, szóval kontrollált pánik a counselorok között, esőnap beosztása. Remek. A 15 éves srácaimat sikerült beosztaniuk A&C (arts&crafts, festés rajzolás stb)-re délelőtt, és délután az egyik idősávban ékszerkészítésre. Ekkor egy heveny izzadtságcsepp szaladt végig a homlokomon. Ezután meglepően sikeresen sikerült végigpoénkodnunk és szórakoznunk a két állomást, mindenki normálisan viselkedett (azért meg kellett szenvedni érte rendesen).

      Ezután kikaptam a szabad sávomat, rohantam le írni valamit a blogba a staff loungeba, ahol rájöttem hogy a viharnak hála nincs áram. Yay. Ezután Drew megtalált, hogy esőnap van, szóval irány föl a műhelybe, mert muszáj embereket felküldeni hozzám, hogy beltéren legyenek legalább. Enyhe mélyvíz érzésem volt, amikor kiderült, hogy az első csoporton két bunknyi (20-25 fő) 8 éves kissrác. 45 perc alatt nem tudok rakétákat építeni velük, nem tudok fellőni előre elkészített modelleket, mert szakad az eső, nincs áram, látni is alig lehet, és még a tudományos háttérről sem beszélhetek nekik igazán, mert nyolc évesek. Oké, két perc alatt kitaláltam, hogy akkor legyen egy dizájnverseny, ők megtervezik a rakétát, én meg majd a nagyokkal ráfestem őket rakétákra, és ők is láthatják. Yay, micsoda remek ötlet. A probléma ott kezdődött, amikor rájöttem, hogy a 90%-uk öt perc alatt rajzolt négy vonalat, majd bejelentette hogy kész, és mást akarnak csinálni. A visszatérő motívumok: amerikai zászló, USA felirat, sas, dávidcsillag és vicsorgó dühös fej (az utolsón kívül mindegyik érthető). A legabszurdabb alkotás a zsidó harci uborka volt (nem én találtam ki, a gyerek nevezte el ennek). A rajzon egy körülmetélt uborka volt, sok fegyverrel, és pajesszal. Ilyenkor pedig az ember nem tehet mást, mint elfojtja a röhögését, és mosolyogva gratulál. A következő negyven percben sikerült őket valahogyan lefoglalni, elszórakoztattam őket, rajzoltattam velük mást is, a végére belejöttek és kifejezetten élvezték, de egy bolondokháza volt az a 40 perc.

          Este a már korábban is említett tehetségkutató volt soron, ahová végül csak mike videójával neveztünk, a táncra nem maradt időnk. A videó készen állt, minden rendben, ülök, nézem a többi produkciót, majd amikor én jönnék, és ott állok a színpad mögött, Sam, a felkonf bejelenti hogy technikai problémák vannak, a videó nem működik, van egy percem dönteni mi legyen. A tábor jó része a videóról beszélt egész nap, mert a többi produkcióról legalább valami fogalmuk volt, az enyémről pedig semmi. Úgyhogy kirohantam, elkértem Drewtól a laborkabátját (őrült tudós kabát) majd bejelentettem Samnek hogy fölmegyek, és improvizálok valamit, ha már mindenki készült arra hogy lát valamit. Sam arcán egy "ezt most ugye te se gondolod egészen komolyan" pillantás futott át, de aztán egyetlen szó nélkül fölengedett. A következő öt percről szinte semmi nem maradt meg, csak annyi, hogy Marty Van Doomként mutatkoztam be, és az őrült tudós életemről beszéltem.

          A nap további részében több pacsit osztottam ki és több gratulációt fogadtam el, mint eddig bármikor a tábor folyamán, mint kiderült (nem volt energiám felfogni mi történik a nézőtéren), az embereknek tetszett amit műveltem fönnt a színpadon. A srácaim egytől egyik imádták, nagy jégtörő volt (nem minthogyha szükség lett volna rá, de egy plusz löket mindig jól jön ilyen helyzetekben).

          Július negyedike: Július negyedika itt az államokban negy ünnep, tüzijátékkal, stb. Délelőtt semmi különös nem történt, csak leugrottam egy húsz méteres fáról, midnennapi dolgok. Outdoor adventure volt, és mivel volt egy táborozó aki tériszonyos volt (rajtam kívül), hosszú győzködés után meggyőztem, hogy ha én megyek, ő is megy. Szóval karabíner fel, biztonsági kötél csatlakoztat, és elkezdtem megmászni a húsz méter magas fát. Fölfelé menet a légzésem már egy olimpiai maratonfutó utolsó másodperceire emlékeztetett. Az érzést, hogy húsz méter magasan az egyik lábának nincs kapaszkodója, és a kötele megszorult a platformban, úgyhogy egy kézzel és lábbal kell tartania magát, még biztonsági kötéllel sem kívánom senkinek. Fölálltam a platformra, ugrottam, leérkeztem békésen, majd két percig remegő lábakkal álltam.

Este, ha nem vagyok OD-n, folytatom a postot, most mennem kell vissza dolgozni