lőpor+gyerekek+nyár

       Nosszóval, ott hagytuk abba, hogy megkaptam a fehér csapat kapitányi pozícióját, és másnap érkeztek a szülők.

        Visiting day vasárnap, aznap úgy éreztem hogy az volt életem leghosszabb napja, aztán következett a következő három... Reggel ébredés után az utolsó utáni porszemet is ki kellett takarítani a szobából, ellenőrizni hogy a gyerekek használtak e elég fogkrémet (ha nem, ki kellett nyomni egy keveset), le kellett cserélni az ágyneműt teljesen tisztára, a szekrényekből mindent ki és be kellett pakolni tökéletesen hajtogatva, takarók tökéletesen hajtogatva, stb.

         Megértem hogy a szülőknek a létező legjobb képet kell mutatni, de hogyha én küldeném a gyerekemet egy táborba, akkor nem az érdekelne, hogy tud e a gyerekem sterilizálni egy szobát a társaival egy éjszaka alatt, hanem az hogy valójában hogy néz ki a környezete (na jó, talán egy kicsit megszépítve, de nem kórházi műtővé átalakítva).

         Nekem 10-től kezdődött a pokoli hajtás. 40 fok fölött volt, az egyik legmelegebb nap a táborban idáig, amikor a szülők elkezdtek följönni a műhelybe a gyerekekkel, beszélgetni egy kicsit, majd levinni a rakétákat a kilövés helyszínére. Hivatalosan fél órám lett volna a kilövésekre, ehelyett két és fél órát voltam ott.

         A nap ezen része hihetetlenül fárasztó volt, és minden csepp energiára szükség volt, mivel egyszerre kellett villámgyorsan fölkészíteni minden rakétát, biztosítani hogy folyamatos legyen az egész, ne legyenek technikai problémák, a rakétákat a kellő helyre célozni, és a 15 "ÉN VAGYOK A KÖVETKEZŐ"-t kiáltozó gyereket és szüleiket nyugton tartani. És ottvolt az olasz kissrác, akinek nem lehetett érdemben elmagyarázni semmit mert félig nem értette mit magyarázok, félig meg a legakaratosabb gyerek akit valaha láttam.

        A legtöbb kilövés kifejezetten szép volt, volt pár őrületes, volt pár amelyik valószínűleg a környékbeli erdőben kiírtott pár kisállatot, de nem törtünk össze autót, és senki sem halt meg. Volt pár érdekes szülő, a kedvencem az volt, aki odajött, mézesmázos hangon megkért, hogy nézzek rá erre a rakétára, mert a kisfia zokog, mert úgy érzi valamit elrontott. Amit a kezében tartott, nehezen volt rakétának nevezhető, nem volt egyetlen darabja sem, ami helyesen lett volna összerakva, és eközben a szemével és a testbeszédével azt kommunikálta hogy húsz másodpercem van fellőni ezt, különben öt perc alatt kirugat a táborból. Mosollyal az arcomon, "természetesen, semmi gond, egyaltalán nem olyan vészes amilyennek tűnik" komment közben három és fél kilónyi ragasztószalaggal és némi brutálisnak tűnő megoldással (lazán letéptem egyes részeit, majd visszaragasztottam) egy perc alatt egy rakéta frankensteint raktam össze, a cél az volt hogy ne öljön meg senkit a kilövés közben. Ehhez képest jobban repült mint a legtöbb kreálmány, legnagyobb örömömre. Két és fél óra mosolygás, 12 pohár víz után végeztem, és végre elindultam az éttermi szintű ebédhez... csak hogy rájöjjek hogy majdnem két órával lekéstem. Hurráhurrá, nembaj, bekaptam egy szelet dinnyét, és mentem tovább.

        A következő pár óra relatív nyugalomban telt, mókás volt amikor gyerekek akiket egyszer ha láttam talán jöttek oda a szüleivel hogy "anya anya, ő marty akiről meséltem" és én csak mosolygok, majd bejelentem hogy igen, milyen remek fiú is, és büszke lehet rá. A táborozóim szülei teljesen normálisak voltak, volt pár aranyos hasonlóság, Bob édesapja úgy néz ki mintha egy karikaturista megfestette volna a fiát 50 évesen.

        A szülők 3 óra körül érzékeny búcsút vettek a gyerekektől, majd rá fél órával megtörtént a breakout. A gyerekek kaptak egy nyomot, amin elindulva egy borítékot kellett megtalálniuk, hogy megtudják melyik csapatban vannak és hová is kell menniük. Eközben mi őrült módjára festettük magunkat, és készültünk föl arra hogy elindítsuk az egészet.

       Miután kommandósként eljutottunk a gyülekezőhelyünkre, és a gyerekek is a helyükön voltak, egyesével behívtak minket, volt pár mókás dolog: két vezető a rohanás közben hatalmasat esett. Engem hívtak be utoljára, amikor kirohantam az ajtón a fehér csapat egy emberként kezdte kántálni "Marty velünk van". A napra ezzel a kitöréssel véget is ért a tribals... a táborozóknak. Este a szokásos pihenés/OD helyett a vezetőknek a következő napot kellett tervezniük. Kitölteni minden papírt, minden counselor napját megtervezni, a gyerekeket beosztani a programokra. Fél 1-re végeztünk is ezzel, majd ezután jöttek a poszterek. 16 ember 2 óra alatt 154 posztert gyártott és rakott ki az ebédlőbe, hihetetlenül nézett ki. Én megvalósítottam az ötletemet: a 155 gyerek és counselor nevéből rajzoltam ki hogy "NAVAHO WHITE". Határozottan elégedett vagyok a munkámmal, a többiek őrültnek néztek amikor elkezdtem, de rekordidő alatt befejeztem. Hajnali fél 3-kor hullaként estem be az ágyba, majd hétkor ébredtem.

        Kapitányként a feladatom a csapat koordinálása volt, nappal pedig a lelkesítés, az egészséges verseny és a szórakoztatás fenntartása. Magyarra fordítva reggel 8-tól este 11-ig véletlenszerű módon rohangáltam körbe körbe, és ahol fehér csapatot láttam, megálltam egy kicsit ordítani és lelkesíteni, és amikor már eléggé belemelegedtek, továbbálltam. a verseny nappal leginkább különböző sporteseményekből áll, minden csoportnak minden idősávban van valamilyen versenye.

        Az első pár verseny megtekintése után rájöttem hogy teljesen értelmetlen bármilyen eredményre várni, hanem annyi a lényeg hogy mindenki jól szórakozzon, és élvezze amit csinál (erre azután jöttem rá, hogy kidobósban a 3-10 túlélő után (10 nálunk) kikaptunk). A nap végén összegyűlt minden csoport, és jött az előzetes állás... amin utolsó helyen zártunk, 50 ponttal lemaradva az elsőktől. A csapat keserű szájízzel ment aludni, mi pedig vissza dolgozni. Mivel tudtuk hogy kell valamilyen lelkesítés, ezért miután megcsináltuk a 2. nap beosztását visszavonultam az arts&crafts műhelybe, ahol hajnali fél4-ig posztereket gyártottam. Teljes agyhalál közepette sikerütl pár őrült posztert gyártanom, köztük az egyik kedvencem az "Új nap, új remények, új poszter" volt. Egyedül legyártottam és kiraktam 19 A2/3 méretű posztert.

       A második nap reggelén a fehér csapat közepesen teljesítve továbbra is a negyedik helyen állt, ám ekkor jött az első fordulópont. Az egyik fő versenyszám a balta megtalálása. Minden nap egy új nyomot kapunk, amik valamilyen módon a balta helyére vezetnek. Az első napi nyomból a tábor 90%-a arra asszociált, hogy az én bunkom alatt van elrejtve a balta, szóval durván 300-400 ember kutatta át a környéket, sikertelenül. A második napon, miközben épp nagy erővel kerestem a baltát pár csapattársammal, hatalmas ordítozás közepette kirobbant egy ház mögül Scott, a fehér csapat másik kapitánya, 10 ordító gyerekkel, és a baltával a kezében. A remény újjáéledt.

      A balta pontjai nem mozdítottak ki minket különösebben, de a csapat teljesen új erőre ébredt. Szinte mindent megnyertünk aznap délután amit csak lehetett, hihetetlenül teljesített mindenki, zengett a fehér kórus, és törtettünk előre. Este rope burn volt a program. Effektíve ez azt jelenti, hogy mind a négy csapat legidősebb lányai este egy hatalmas tüzet raknak versenyszerűen, aminek át kell égetnie két kötelet, 1 és 3 méternél. A verseny elindult, a kék és a piros  csapat pedig rekordidőalatt átégette az első kötelét (amit előtte napokig vízben áztattak, úgyhogy hihetetlenül strapabíró volt), miközben nekünk a tüzünk sem gyulladt még meg. Lassan azonban fellobbantak a remény lángjai, és harmadikként átégettük az első kötelet. Az arany és a piros csapat a tábor történetének leggyorsabb idejével átégették a második kötelet is, és már csak ketten voltunk versenyben. A mi tüzünk egy kicsivel korábban érte el a kötelet, a kék csapat tüze viszont bő egy méterrel a kötél fölött tornyosult. Az idegek pattanásig feszültek, miközben mindkét kötelet teljesen elemésztették a lángok, de a kötelek hősiesen helytálltak. Idegtépő percek után harmadikként átszakadt a kötelünk, rá pár másodpercre pedig a kék csapaté is. Késő este Scott 6. évben is címvédőként győzelemre vezette a csapatot a kincsvadászatban, és ezzel megtörtént a csoda: átvettük a vezetést.

          A következő reggelen beszédet tartottam a csapat előtt, ami láthatóan egy újabb löketet adott a csapatnak (meg jópár hátveregetést nekem). A nap folyamán hihetetlenül küzdött a csapat, a kicsik kincsvadászatánál pedig nekem sikerült a "keressetek harci fegyvert" feladathoz a tábor egyetlen valóban halálos fegyverét készítenem: találtam egy szétrohadt cipőt, a cipőfűzőből és egy kb 250-300g-os kőből pedig parittyát készítettem, amit a demonstráción sikerült 150 méterre hajítanom. Sajnálatos módon a 12 versenyszámból adódott össze a pont, amivel utolsók lettünk, de legalább megvolt a tudat hogy bár a kék csapat nyert a fű-ékszerekkel és hangszerekkel, nekünk vannak fegyvereink amikkel kiírthatjuk a tözs írmagját is. Eközben este a jelmezemen dolgoztam, amiről teljes képet azthiszem nem fogok tudni találni, mivel a fotós szabadnapot vett ki, aki pedig nem volt szabadnapon nem találkozott velem. Az első nap két vállvédőt készítettem négy fehér tollból, illetve egy fejpántot, aminek a helye azóta is fura, mert nincs rajtam.

         A nap délutánján voltak a hajóversenyek... na jó, legyünk őszinték, a "valami ami lebeg a vízen és két úszó ember körbetolja a tavon" verseny. Na jó, legyünk még őszintébbek: ahhoz képest hogy két estéjük volt, és a hajók effektíve ragasztóból és kartonpapírból készültek, egészen lenyűgözőek voltak. Minden csapat által készített tárgyon (csörgő, fejdísz, totemoszlop, hajó) megjelent mind a négy csapat színe, hiszen "a négy színnel azt akarjuk kifejezni, hogy bár a négy törzs egymással versenyez, mégis egy csoportba tartozunk" amit minden-csapat-minden-versenyen-elmondott. Nem csak nekem tűnt föl ez, az egyik gyerek megemlítette hogy "a négy szín azért került rá, mert különben rengeteg negatív pontot kaptunk volna". Minenesetre mindegyik hajó jól nézett ki, és mindegyik teljesítette a távot, a miénk sajnos utolsóként, mert mindegyik csapat a legidősebb embereit küldte vízre, mi két 10 évest, a legnagyobb hajóval a négy közül. Legalább megnyertük a verseny utáni hajóállapot versenyt... húsz percre, amikor kiderült hogy a két bíró fordítva osztályoz, szóval sikerült ott is negyedik helyre befutni.  Ezzel úgy tűnt, hogy elúszott minden esélyünk.

          Az utolsó napon teljesen elborult saját tervezésű jelmezben jelentem meg, hihetetlenül hülyén és feltűnően néztem ki, cél kipipálva. A fehér csapat egy utolsó nagy hajtás után érkezett meg az estéhez, ahol be kellett mutatni a fejdíszt, csörgőt és totemoszlopot. Mindhárommal teljesen jó eredményeket értünk el, a totemoszlopot pedig megnyertük. Ezután következett az eredményhirdetés, szinte mindenki egy piros-arany-kék-fehér befutót várt, a levegőben vágni lehetett az izgalmat, mindenki kántált és pattogott. Majd a főbíró föllépett, és jöttek az eredmények... a negyedik helyen végzett, hatalmas küzdelemben... az arany csapat. Harmadik helyen, több nagy versenyt megnyerve végzett... a piros csapat. Itt már kezdtek az emberek felhördülni hogy mi történhetett, a kék és a fehér csapat teljes csöndben várta az utolsó eredményt, amivel pedig kiderült hogy a 2011-es tribals győztese... a kék csapat! A kék csapat egy emberként ugrott a levegőbe ordítva, a fehér csapat pedig majdnem egyöntetűen érezte magát megfosztva egy győzelemtől. Én hihetetlenül örültem a második helynek, hatalmas küzdelem és energia volt idáig is eljutni.

          A verseny után szerintem több gratulációt kaptunk mint a kék csapat, de mindenki megérdemelte a vállveregetést, rettenetesen hosszú és kemény nap volt. Hullafáradtan zuhantam be az ágyamba, ahol hála a srácoknak nem tudtam elaludni hajnali 1-ig, de nembaj.

         Ma reggel elkezdődött a rendkívüli szabadnapom, ugyanis a kapitányok, akik hétfőn-kedden voltak szabnaposak nem vehették ki a napot, azonban megkapták a mai napot rendkívüliként. Öten elindultunk a Palisades centerbe, ami körülbelül egy órányira van a tábortól. Hatalmas épület, 205 997 négyzetméternyi eladótérrel, és hatalmas belső terekkel (egy ÓRIÁSKERÉK volt az épületBEN) együtt kétszer akkora mint az aréna pláza.

          Megnéztük az új harry potter filmet, a kukorica jól esett, az imax jól esett, a zene jó volt, a pozitív életérzés miatt ennyi elég is erről. Ezután vásárolni voltunk pár órát, vettem könyvlámpát, órát, övet (a nadrágjaim lehullanak rólam), nadrágokat. Találtam egy szandált is, ami állati kényelmes volt de 1: csak zoknival veszek föl bármilyen lábbelit, úgyhogy a szandálok kb ki is estek 2: csak 10 és 12-es méretben volt, nekem pedig 11-11.5-ös lábam van, node sebaj.

          Hazafelé sikerült kicsit eltévednünk, átjutnunk egy gettón, megtalálni a "Fuk Yu" nevű kínai éttermet, majd megállni fagyizni a "Peace&Love&Ice Cream" nevű helyen. A két gombóc fagyit alig sikerült elfogyasztani, nagyjából 6 otthoni gombócnak felel meg.

         Holnap kezdődik újra a hajtás, lezárul az első szezon és kezdődik a második, hihetetlen hogy a tábor első felén majdnem túlvagyunk.