lőpor+gyerekek+nyár

Az utolsó napok

Az elmúlt egy hét a tábor leghosszabb egy hete volt. Amint a gyerekek hazaértek Bostonból, ismételten elszabadult a pokol. Napról napra jobban lehetett érezni, hogy ők is, mi is fáradunk, és ahogy közeledtünk a végéhez, egyre inkább úgy gondolták, hogy nincsenek szabályok, nem kell semmire sem hallgatni, és teljesen szabadon lehet garázdálkodni, ennek pedig nekünk kellett végetvetnünk még mielőtt elhatalmasodott volna, szerencsére a legtöbb esetben sikerült ezeket még csírájában elfojtanunk. Még amikor hazaértek a kirándulásról, egy kellemes meglepetés fogadott: Az egyik táborozóm vett nekem egy bostoni pólót, jó minőségű, kényelmes, imádom (ha nem lett volna az, akkor is imádnám, mert határozottan jó érzés volt amikor átadta).

Az utána következő két nap a tábor mindennapjaihoz képest eseménytelenül telt, megtartottuk a hétfő kedd csütörtök esti futballbajnokságot. Eredetileg hétfőn lett volna, az eső miatt átrakták keddre, majd az újabb eső miatt határozatlan ideig eltoltuk, végül csütörtökön tartottuk meg. Az összes fiú fönt volt és játszott/nézte a meccseket, a lányok pedig egy western stílusú bulin vettek részt (lovak, szalma, csizmák és kalapok, tánc, stb). Az este folyamán én is játszottam, igaz majdnem többet ártottam a csapatnak mint amennyit tettem, de hála annak hogy mindenki látta hogy 120%-ot adtam bele (amikor sikerült tartanom a tempót egy nálam körülbelül 40 kilóval könnyebb és futásra jobban termett futóval szemben, majd elkaszálnom egy esés keretében a röhögés és az állva tapsolás furcsa keverékét hallhattuk pár percig).

A következő este a kék és arany testvériség volt, ez tulajdonképpen annyit takar, hogy minden 3-5-8, és 10+ éve a táborban dolgozó/táborozó embert kihívnak mindenki elé, és kap egy ajándékot (három év: póló, öt év: pulóver, 8 év: mellény, 10 év: plakett, 10+ év: megbecsülés). Az este folyamán az előző évek alma materjeiből szemezgetve énekelt a tábor párat (ezekről majd később).

Ezután egy kis alvás és egy újabb nehéz ébredés után a legtöbb táborozó izgatott volt, ugyanis breakout nap volt (a color war kezdete, ezt általában valami látványos esemény előzi meg). Reggel a megszokottól eltérően a lányok zászlórúdjához hívtak mindenkit, a kicsik ordítva rohantak az izgalomtól, a nagyobbak viszont sztoikus nyugalommal jelentették be hogy úgyse lesz semmi, mert ez túl egyértelmű lenne. Igazuk volt. Ahogy telt múlt a nap, semmi nem történt egy jódarabig, majd négy óra után nem sokkal, amikor mindenki a kis délutáni snackjéért indult, egy kisrepülő húzott el a tábor fölött, mögötte hatalmas betűkkel "Color war breakout 2011". Hirtelen előkerültek a névsorok, mnindenki őrült lelkesedéssel kereste melyik csapatban van, kiválasztották e leadernek, kik a csapatvezetők. Robert lett a kék csapat egyik vezetője, ami hatalmas megtiszteltetés. Az este találgatással telt, ugyanis a csapatok választhatják ki a saját nevüket az első este folyamán.

Reggelre ki is derült a két csapat neve: Zafír kék és Arkádiai arany. A gyerekek többsége nem volt elájulva a nevektől, de így is izgatottan kezdtek neki az első napi készülődésnek. Az elmúlt hat hétben mindenki szent meggyőződéssel állította, hogy a color war az annyira lenyűgöző, hogy csak na, messze intenzívebb mint a tribals valaha volt vagy lesz, és már csak ezért is megérné eljönni táborozni. Nos, az első napokban én (és pár counselor) egyetértettünk abban, hogy nem értünk egyet. Valószínűleg azért, mert nem lehettem kapitány (mert évente csak egy eseményen lehet valaki), de egyszerűen nem éreztem az első napokban az energiát ami átjárt a tribals alatt.

Amit viszont el kell ismernem, az az, hogy az esti programok messze verték a tribals estéit. Az első este a legidősebb táborozók kosármeccsét nézhettük végig, ami minden túlzás nélkül egy teljesen korrekt és minőségi kosármeccs volt, mindenki élvezte az utolsó pillanatáig. Különösen jó volt nézni, amint rob a kék csapat edzőjeként szépen kiöltözve ordít a csapatnak, teljesen elborult arckifejezéssel, mintha csak az olimpiai csapat edzője lett volna.

A második este az esőzéseknek hála majdnem elmaradt a fiúk rope burnje, de végül mégsem. Mindenkit berendeltek az arénába, hogy ott megtartsuk az esőprogram tervégt, majd amikor mindenki leült, bejelentették hogy akkor aki rope burnt akar nézni, az induljon a tóhoz. Egyszerre pattant föl 650 gyerek és kezdett el rohanni a tó felé. Hála az esőnek, a nedves fa meggyújtása kicsit lassabban sikerült az ideálisnál (körülbelül 40 percig semmi nem történt), ám amikor először meggyulladt a tűz, onnantól kezdve nem volt megállás. A verseny fej-fej mellett haladt, a kék csapat vezetett az elején, majd az arany csapat tüze hirtelen nagyjából háromszor akkorára nőtt, mint előtte volt, és messze elnyelte a felső kötelet. A kék csapat szinte minden reményt föladott, amikor a tűz új erőre kapott pár vastag tönk átégése után, az arany csapat tüze, amelyik nem volt tökéletesen építve, pedig szinte összeomlott. A kötelek ismét bebizonyították, hogy sokkal strapabíróbbak mint valaha gondolná az ember, 10 percig elborították al ángok, de még mindig nem égett át. A végső győzelem a kék csapaté lett mind itt, mind a kosármeccsen.

A következő reggelen az apache relay volt terítéken, ez tulajdonképpen egy grandiózus, több mint 130 pontból álló váltóverseny minden feladattal amit az ember el tud képzelni. Matekpéldák megoldása, kajakozás, kártyavár építés, szavalás, stb. Hosszú délelőtt volt, mire mindkét cspat végzett. Este egy kvízjáték keretében minden korcsoport megmérethette magát, ahol David, az egyik táborozóm konkrétan egyedül lemosta a pályáról az arany csapatot, egy már-már megalázó 9-1 ponteredménnyel.

Ezek közben én minden nap napi 2-3 a műhelyben vezettem a rakéta-bajonságot, effektíve szabad kezet kaptam, és azt csinált(att)am a gyerekekkel amit akartam. MIndkét csapat kifejezetten színvonalas volt, az arany csapat átlagos tagja messze fölülmúlta a kékekét, azonban a kék csapatot elvitte egy ember a hátán. A végső küzdelemben a kedden, ahol a feladat 5 rakéta 10-szer való kilövése (Vagyis mindegyiket legalább kétszer) volt, hatalmas küzdelemben az eső nyerte, ami konkrétan abban a pillanatban kezdett el ömleni, amikor megfújtam a rajtsípot. Végül a két csapat közös megegyezése alapján az arany csapat megosztott pontozást követően 13-17 arányban nyert, hála a sportszherűségnek amit az előző napokban a műhelyben mutattak.

Az első három napon a kék csapat (aminek én is tagja voltam) tulajdonképpen nem csinált mást, mint elveszített szinte mindent nappal, és megnyert minden nagy eseményt. Kosármeccs, rope burn, mindkét apache (fiú-lány), kvíz hozzánk vándorolt, és ez elég is volt ahhoz, hogy egy stabil 180 pontos előnnyel vágjunk neki az utolsó napnak.

Az utolsó nap a color waron belül az egész nyár egyik legintenzívebb és legfontosabb napja. 1200 pontot gyűjtöttünk össze hártom nap alatt, csak az este folyamán több mint 900 pont került kiosztásra, tehát senki nem bízhatta el magát.

Az este folyamán mindkét csapat bemutatta a zászlóját, esszéjét, versét, komédia-dalát, bevonulóját, menetelő zenéjét, és végül az alma materjét. Az alma materen kívül az összes többi a csapatról szólt, valahogyan kapcsolódott hozzá, kifejezetten színvonalas produkciókat hoztunk össze. Az alma materek tulajdonképpen lassú, érzelmes számok, amelyeket tovább lassítanak, és a tábor végéről és elmúlásáról szóló szövegekkel raknak tele, hogy garantáltan minden második táborozó zokogva hagyja el a termet. Nos, sikerült túlteljesíteni a célt.

Az este végén kihirdették a pontokat, és bár az arany csapat hihetetlenül meghajtotta az utolsó napot, végül 50 ponttal sikerült elhoznunk a győzelmet. A tábor történetében ez az első alkalom, amikor az a csapat nyert, aki elveszítette az utolsó estét pontok tekintetében (5-3 arányban nyertünk, de amit az arany csapat nyert, azt nagyon nagy arányban nyerte, így összességében több pontot kaptak). Az este folyamán sikerült belázasodnom, és egy igencsak húzós estét átvészelnem

Szerdán hivatalosan már takarítanom kellett volna egész nap, a terv alapján mindenkit aki feljött volna a műhelyben le kellett volna küldenem A&C-ba, hogy tudjak takarítani, de úgy döntöttem, hogy mivel sok gyerek nem tudta befelyezni még a projektjeit, nem küldöm el őket, hanem hagyom őket dolgozni, segítek nekik befejezni őket, és kicsit tovább maradok takarítani. A hat órás hajtás, majd a két órás takarítás utána megtette a hatását, a betegség és a láz visszatért, szóval estére karanténba kerültem, és 14 órán keresztül aludtam/feküdtem felváltva. Reggelre kicsit jobban éreztem magamat szerencsére.

Csütörtökön, az utolsó napon az egyetlen dolgunk a bepakolás és a takarítás volt. Akármennyire is rendetlenek is a gyerekek, 1-2 körül teljesen tűrhető volt a bunk állapota, szóval délután már csak pihengettünk és filmeztünk. Este bankett, videónézés az elmúlt három hét eseményeiről, és egy kis esti program a tónál. A tónál kezdte a legtöbb gyerek, hogy kevesebb mint 12 óra múlva a buszon fognak ülni hazafelé, úgyhogy jópáran zokogva borultak egymás (és a mi) nyakába. Este az álldogálás és a hideg ismét kikészített, szóval gyorsan elvonultam és megpróbáltam aludni, kevés sikerrel, de legalább feküdni tudtam.

Ma reggel végül az utolsó napon pedig mindenkinél elszakadt a cérna, a tábor 98%-a hangosan zokogott, felnőtt és gyerek együtt. Több mint egy óra olt fölpakolni a gyerekeket a buszra, mindenki csak még egy embertől akart elbúcsúzni, csak még egy ölelés, csak még egy valami. Amikor a gyerekek utolsó busza is kigördült, visszavonultunk és befejeztük a takarítást, majd két óra múlva mi is fölültünk a buszunkra, amivel hivatalosan is véget ért életem leghosszabb és legemlékezetesebb hat hete.