lőpor+gyerekek+nyár

A táborban pörög az élet. Hatalmas a változás a precamp, az orientáció és a valódi tábor között. A teljes behatároltság és a rengeteg rövid ideig tartó programok gyors váltakozása miatt a napok egyetlen villámgyors villanással pörögnek az ember szeme előtt. Ébredés után az ember hirtelen már ebédnél ül, a legnehezebb periódusban a műhelyben pár perccel a kezdet után az órára pillantva azt látja az ember hogy még tíz perc és vége is. Az esti programok jó része szintén pillanatok alatt telik el, az esti programjaim, legyen az munka vagy pihenés (általában az előbbi) természetesen az ember gyorsan elillanónak látja. A megnövekedett teendőimnek köszönhetően csak naponta 40-45 percem van arra, hogy elvégezzek mindent az interneten amire szükségem lehet (ez sokszor játékok szabályának olvasása, projektek anyagának keresése teszi ki). <!--more-->

A gyerekek továbbra is elfogadhatóak, a nagyrészük teljesen normális, egy-kettő van akivel vannak néha problémák a vérmérséklete vagy viselkedése miatt, de semmi olyan amivel ne lehetne együttélni. Viszont egyre közelebb lebeg a fejünk fölött a második szezon, amiben hét új gyereket kapunk, aki mind a főnökeim mind a gyerekek szerint a pokol legmélyebb bugyrából szabadultak ki.

Rápillantottam a naptárra, és összeszámoltam a napokat, a tábor végéig már összesen 20 rendes tábori nap lesz, a többi valamilyen módon különleges. Hihetetlen Belegondolni, hogy szombaton jönnek a szülők, utána tribals, majd mikor az lezárul, két nap és vége az első szezonnak. Utána egy hét fölvezetés után a tábor végső lökést  vesz, a gyerekek elutaznak négy napra, majd miután hazaérnek kezdődik a végső hajtás, a color week. Négy nap őrültség után pedig takarítás, majd begördülnek a buszok és indulnak is haza.

Az utóbbi estéken jópár teljesen őrült program volt, köztük a legnagyobb sikert a wild&crazy seniors jelentette: az alapvető felállás szerint lett volna 8 állomás, mindegyiken valamilyen vicces játék/program, aminek a keretében szabályozott körülmények között lehet koszos az ember. A program akkor vett fordulatot amikor a huszadik másodpercben az Drew, a főnököm és az egyik GL(a különböző korosztályok vezetői) egy nagy maréknyi banánpudingot hajítottak a mit sem sejtő tömegbe. A káosz azonnali volt, másodperceken belül puding, tejszínhab és több hektoliter víz keveredett a kétségbeesett és izgatott hangzavar közepébe. Öt perc alatt sikerült az összes pudingot és vizet elhasználni, innentől kezdve két slag vette át a főszerepet, amikkel folyamatosan töltötték meg a vödröket, hogy a két részre szakadt tömeg tovább bombázhassa egymást. Túlzás nélkül 1-2 hektoliter vízzel öntöttek nyakon az este folyamán, nem beszélve a maréknyi és maréknyi banánpudingról.

A másik nagyobb kaliberű program a gyerekek ki-mit-tudja volt. Egy-két jó és pár hihetetlenül abszurd előadáson kívül feledhető volt az este, nagyjából úgy tudnám leírni, mint a csillag születik kezdeti selejtező fázisát, csak nincsen puzsér, és nem szabad röhögni. Nem egy egyszerű este.

Kedden eljött a nap, amit tavaly ki kellett hagynom: Dorney Park. Egy hatalmas vidámpark és vizividámpark, nyolc őrült hullámvasúttal, gyorsabb és félelmetesebb, mint amit elképzelni mer az ember. Engem beosztottak a no-ride groupba, vagyis effektíve azokhoz a srácokhoz, akik semmit nem akarnak csinálni. Szerencsére némi noszogatás után legalább 1-2 gyereket rá elhetett venni hogy a kevésbé durva látványosságokra felüljenek, szóval fölváltva a másik councelorral legalább 1-2 helyre be tudtunk jutni. Miközben a másik csoport hajmeresztű mutatványokon kockáztatta az ebédjét a gyomrában, mi a lassú folyón haladtunk előre. A legnagyobb félelem az volt benne, hogy belehalunk az unalomba. Ezután egy kis eldugott gyémántra találtunk: A tavirózsára. Ez nem más, mint egy rakás lebegő platform (ezek a tavirózsák) és fölötte kifeszített kötelek, amik segítségével át kell jutni a másik oldalára a medencének, leesés nélkül: Aki leesik, muszáj előről kezdenie. Mivel az egészet láthatólag gyerekekre tervezték (vagy én voltam teljesen hülye), a tavirózsák azonnal elsüllyedtek alattam, gyorsan pedig nem tudtam menni, mert a koordinációm és egyensúlyom nem az erősségem. Az első akadályon egy sajátos módszerrel jutottam át: megkapaszkodtam a kötélbe, majd pusztán a kezeim és a bokáig a vízben lévő lábam segítségével szép lassan átmásztam függeszkedve a másik oldalra. Miután a túlparton a karjaimat pudingnak éreztem és megemelni nem tudtam, tudtam hogy a következő három helyen az általánosan elfogadot módon kell majd átjutnom. A látvány több mint komikus volt, őrült módon inogva balra jobbra, előre hátra haladva néhány igen nehéz mentés után átjutottam a túlpartra.

Ezek között az idő több mint felét fák alatt/padokon töltöttem, ameddig nem az én köröm volt. Emiatt kihagytam két vízicsúzdát. Lehetett volna rosszabb is, csúszdázni otthon is tudok. A következő dolog amit kipróbáltam, egy 20 személyes vízicsúzda volt, ami puszta egyszerűséggel egy 30 méteres zuhanás, majd teljes sebességgel vízbe csapódás, aminek következtében mindenki egy hatalmas vízfüggönnyel találja magát szembe. A zuhanás igencsak durva volt, azonban alig két másodperc alatt vége volt, élvezetes volt.

A többiek megtudták hogy még soha nem ültem hullámvasúton, úgyhogy kb rám lett parancsolva hogy föl kell ülnöm egyre. A remek tanácsokat megfogadva első választásnak nem a 4 360 fokos hurokkal ellátott, lábat szabadon hagyó hullámvasutat válaszottam… hanem a 70 méteres szabadesést 135km/h-val. Azonban nem ez volt minden, ezután következett ugyanezzel a tempóval egy rakás kisebb (20 és 60 méter közötti) emelkedés és zuhanás. A legfélelemtesebb az egészben nem maga a zuhanás és a sebesség volt, hanem egy szűk alagút a zuhanások végén… Mivel nincs térlázásom, és nem tudom megállapítani ilyen tempóknál mi milyen messze van tőlem, az első 70 méteres zuhanás közben amint láttam hogy az alagút amibe bek éne férni vészesen közeledik felém, két másodpercig teljes komolysággal azt hittem, hogy ezt nem ekkora emberekre tervezték mint én, és az alagút porrá fogja zúzni a fejemet és ott halok meg. Amikor túlléptünk az alagutas részen, és a kisebb (30 m és azalatti) hullámokra érkeztünk, elkezdtem élvezni az egészet, majd mire átadtam magamat az élménynek begördültünk a végére. Ezután egy zseniális képet vásároltam az útról, az arcomról sok érzelmet lehet leolvasni, az öröm nincs közte. Ezután mivel volt még időnk felültünk egy kisebb fából készült hullámvasútra (még ez is messze nagyobb mint a budapesti). Ha előtte nem haltam volna szörnyet majdnem egy messze nagyobb hullámvasúttól valószínűleg jobban élveztem volna az utat, így leginkább relaxálónak tudnám nevezni.

Ezek után minden komoly probléma nélkül visszatértünk egy két és fél órás buszúttal a táborba. Csütörtökön szabadnap, new yorkot tervezik páran, de nem tudom lesz e erőm és energiám fölkelni hatkor, még meglátom