lőpor+gyerekek+nyár

Tavaly novemberben kaptam egy levelet a tábortól, amelyben visszahívtak, mert elégedettek voltak a munkámmal. Ezek után az emlékek és a tapasztalatok után, amiket átéltem, nem volt nehéz döntés igent mondani és elfogadni a szerződést. Idén azonban annyival változott a program, hogy az eddigi 6+1 orientációs hét helyett 6+1+3 hetet fogok dolgozni, aminek az első három hete kemény fizikai munka lesz. Festés, takarítás, főzés, mosás, építkezés… amit csak egy táborban csinálni lehet hogy egybemaradjon és készen álljon a gyerekekre, csinálni fogom.

Ezekután gyorsan elrepült az év, és eljött május 28, amikor ismét útra keltem, hogy nyakamba szedjem Amerikát. Az utazás első felében két magyar sráccal vártunk a londoni gépünkre ferihegyen, megosztottunk pár élményt, beszélgettünk, ízlelgettük a turistáknak is arcpirítóan drága szendvicseket. Amikor a gép beszállásához készülődtünk, a hangosbemondóból értesültünk, hogy az utasértesítő rendszer hibája miatt nem lehet fölszállni, és negyed óra múlva kapunk újabb infót mikor indul a gép… csodás. Szerencsére hamar sikerült elhárítani a problémát, ami a gépen kiderült nem más volt, minthogy a felszálló-zene iszonyú hangosan és leállíthatatlanul szólt, szóval úgy döntöttek először megszerelik minthogy két és fél órán keresztül azt kelljen hallgatnunk.

Londonba megérkezve ismét sikerült meglepődnöm mennyivel tömöttebbek ezek a repterek mint nálunk. Némi kóválygás után eljutottam a besázllókapuig, ahol egy nagyon jófej bevándorlásügyis kérdezgetett. Nagyon jól végezte a munkáját, természetes volt, de egyben megtudott minden olyan infót amin bebukhattam volna mint terrorista. Különösen jó volt látni az előttem álló dobszereléssel foglalkozó üzletembert, akit teljesen nyugodtan és természetesen kérdezgetett, de minden egyes kérdésébe belebukhatott volna valaki aki nincs felkészülve tökéletesen. Ezután egy zsebben felejtett ipodnak köszönhetően következett egy teljes testi motozás, de szerencsére itt is egy jófej őrrel találkoztam (ez egy ilyen nap), mosolyogva, viccelődve, gond nélkül végignézett, majd tovább engedett.

Ezután következett egy laza nyolc órás repülőút, amelynek az utolsó órájában a legizgalmasabb aznapi filmet, a „BA1885 repülési útvonala”-t néztem. A karakterfejlődés helyenként hiányos volt, de azok a pillanatok amikor a közeli térképen először jelent meg new york, kárpótolt érte. A leszállás után következett a bevándorlási hivatalon való átjutás. A sor durván három óra hosszúságú volt, előttem 300-400 ember lehetett, fejenként jó esetben 2 perc mire átjut valaki. Fél óra várakozás után azonban pont a mi sorrészünket átvezették a csak amerikaiaknak fenntartott sorba (ami addigra teljesen üres volt, és addig sem volt 5-10 percnél hosszabb várakozás), szóval szerencsére relatíve hamar, közel egy óra várakozás alatt bejutottam az ország területére. A new yorki közlekedés közel sem volt ennyire kedves hozzám, több mint két óra volt a transzferrel bejutni a városba. Itt amikor a busázllomáson megtaláltam a jegypénztárat, és megvettem a jegyet, közölték velem hogy két perc múlva indul a következő busz, két emelettel arrébb. Mozgólépcsőn bőrönddel fölfelé futni, majd versenyautókat megszégyenítő hanggal sprintelni végig a beszállókapuig.

Végül sikerrel elértem a buszt, és teljesen eseménytelenül jutottam el a táborig. Ekkor tudtam meg, hogy összesen kilencen vagyunk itt pre-camp-en dolgozni. Ekkor mivel hullafáradt voltam, hamar lefeküdtem, majd amikor 11-kor a többiek visszaértek és fölébredtem, magyarul álltam neki rákérdezni náluk pár dologra… majd felfogtam hogy ez nem így működik mostantól. Ekkor még fogalmam sem volt mi fog rám másnap várni…