Az eddigi postokban nem sok szó volt eddig a gyerekekről, szóval itt az ideje ezt pótolni.

        Ahogy írtam már, az első pillanatban úgy tűnt, hogy reménytelen a helyzet, mert egy hat éve összeszokott csoportról van szó, azonban hamar kiderült hogy bármennyire is ők a tábor egyik legidősebb csoportja, mégis csak gyerekekről van szó. Mindenkinek megvannak a maga kis problémái, a maga kis félelmei, és bár egyfelől kifelé azt mutatják hogy ők már mennyire nagyfiúk, sokszor tetten lehet érni hogy még nagyon is gyerekek. Ennek az egyik legmókásabb megjelenése hogy szinte folyamatosan lovacskázok, mert ez az egyik mániájuk.

        Hála annak, hogy (állításuk szerint) sokkal kedvesebben állok hozzájuk mint az eddigi évek counselorjai, és mivel egy teljes idióta vagyok, és az egész tábor ismer, sikerült rekord idő alatt áttörnöm a csoport falán, és teljes értékű taggá válnom.

         Aki ismer, tudja hogy imádom a mafia nevű partijátékot, ezt sikerült még az első napon megtanítanom nekik, azóta akárhányszor van egy lélegzetvételnyi szabadidő, maffiázik mindenki. Meglepő módon Jack, a kínai srác valamiért hihetetlenül élvezi az egészet, pedig meggyőződésem hogy a 95%-át nem érti annak amit mondunk, mindenesetre rendszeresen csak röhög az ágyán kis kártyájával a kezében.

         A srácok minden előzetes tippemet felülmúlták, hatalmas szerencsém van velük, kivétel nélkül normális srácok (természetesen hibákkal, de mindenkinek vannak). Az egyetlen problémásnak tűnő srác Josh volt, aki nem viselte jól, hogy ilyen gyorsan sikerült a többiek közelébe férkőznöm, úgyhogy vele az első két napom arról szólt, hogy a "kiütlek egy ütéssel, bemm, már öt embert kórházba küldtem, te lehetsz a hatodik, rettegjél, háhh" erősködését hallgattam, amire összesen csak mosolyogtam, és hozzátettem hogy még mindig itt vagyok. Azonban a napok folyamán sikerült szép lassan elfogadtatnom magamat vele (főleg az ugrással, ő volt a másik tériszonyos), és azóta teljesen jól megvagyok vele is.

         Esténként Log Sheetet kell írnunk, ami effektíve azt jelenti, hogy le kell jelentenünk Drewnak minden gyerek napját, hogy van, aludt/evett e rendesen, jól viselkedik e, stb, hogyha a szülő telefonál akkor lehessen információt megosztani a szülővel. Elsőre kicsit érdekesnek hangzott az egy oldal teleírása információval, azonban hamar rájöttem, hogyha három ember csinálja, akkor különösebb probléma nélkül be lehet fejezni negyed óra alatt (ameddig ez nincs leadva, addig senki nem mehet az esti szabadidejére).

         A tábori legenda állapotomat sikerült napról napra tovább tolnom kifelé, a legújabb őrület a Marty tények: minden reggel van egy facebook-státusz replika a zászlófelvonásnál, ahol a beérkezett üzenetekből az elfogadhatóakat felolvassák. Valamelyik őrült kitalálta a Marty facteket, amik lényegében Chuck Norris viccek, Chuck Norris neve helyett az enyémmel behelyettesítve: Marty nem szed szteroidokat, a szteroidok szednek Martyt. Nincsen evolúció, csak egy lista az állatokkal, amiket Marty életben hagyott. A beérkezett üzenetek több mint fele ilyenekből állt az elmúlt két napon, mindkét nap kettőt olvastak be.

        A mai estén Dance Dance Revolution este volt, ahol sikerült másodikként befutnom a bajnokságon, az első helyen a játék szervezője, egy profi játékos volt. Szóval jelenleg hivatalosan is én vagyok upper camp DDR bajnoka (yay). A táborban effektíve nem tudok A-ból B pontba eljutni, mert random pacsikat kell adnom, és mindenkivel 1-2 mondatot váltani (nem minthogyha ez különösebben zavarna).

        Tegnap elkezdődtek a valódi műhelymunkáim, ahol egy óra alatt többet tanultam a rakétákról és a gyerekekről, mint életem folyamán összesen. A legfontosabb dolgok amiket megtanultam: 1: a gyerekek hazudnak 2: ha a gyerek azt hiszi, hogy igazat mond, akkor is hazudik 3: kell egy rendszer, különben meg fogok őrülni a nyár végére

        Megérkezett az első csoport, 14 gyerek, ebből 12 már "megépítettem szinte minden rakétát ami itt létezik, akkora pro vagyok hogy na". Voltam akkora bolond, hogy hittem nekik, és kiosztottam pár bonyolultabb rakétát. A következő 45 perc arról szólt, hogy 6 különböző rakétát kellett effektíve nekem összeszerelnem, mert egy lány kivételével SENKINEK nem volt köze sem ahhoz a szinthez, mint amit bemondott (khm, ismerős valahonnan?). Kedvenc beszélgetésem: "-Marty, segíts -miben? -hogyan kell ezeket az izéket az izére felrakni? (terelőszárnyakat a vázra) -őő... fogod a szárnyat, beragasztózod, majd ráragasztod a már korábban megjelölt helyre -hogyan?" itt egy pillanatra szükségem volt egy kifogásra, szóval továbbrohantam a következő állomásra.

        A második csoportnál már okosabb voltam, teszteltem mindenkit elég komolyan, nem hittem el bemondásra a korábbi teljesítményeket, egy pároson kívül mindenki fönnakadt a rostán, ki is osztottam nekik az SK1 modelleket (skill level 1, a legkönnyebbek). A két srác (mint kiderült az egyikőjük a főnököm fia) lenyűgöző volt, ténylegesen értették a dolgukat, ha segítségre volt szükségük, pontosan kérték, nem kellett minden másodpercben hülyeségeket csinálnom (összehasonlításképp: Marty, segíts ebben az izében őő... ez az őő... szóval -hol tartasz? -őőőőő őőőő őőő (átnézem mit csinált meg, eligazítom) jaaa igen itt igen, ebben <-----> Marty, megjelöltük itt a fát, ezt kéne levágni, de nem vagyok elég erős hogy teljesen átvágjam tisztán, légyszives fejezd be). Azonban még ez sem volt elég, volt egy lépés, amit túlzás nélkül 20 alkalommal kellett elmagyaráznom, nem tudom miért és hogyan.

       Ma mindkét csoporttal sokkal könnyebb volt a munka (az eleje a legnehezebb), meglepően könnyen végigcsináltam az egészet, pedig ugyanannyi, ha nem több kérdés jött, majd jött a hidegzuhany: még úgy is, hogy felügyeltem őket, két kedves aranyos táborozónak sikerült olyan szinten rosszul összeszerelnie az egészet, hogy lehetetlen kilőni. És még jól le se cseszhetem őket holnap hogy miért hazudtak a képembe, mert táborozók, és miattuk vagyunk itt. Szóval effektíve van két szép színes papírnehezékem. Nehéz visszaszoktatnom őket arra, hogy igenis lesz ejtőernyő/streamer a rakétában, mert akármit is csináltak tavaly, nem vagyok hajlandó egy 400g-os papírnehezéket kilőni 700 ember fölé úgy hogy semmi sem lassítja a zuhanást. A korábban említett lány volt az egyetlen, aki ezt normálisan fogadta, annyit kért hogy segítsek, mert még soha nem kellett ejtőernyőt összeraknia.

        Colintól megtudtam, hogy a következő 3 napra mindhárom idősávom tömve van, és az enyém volt az első klub, ami betelt a választhatóak közül (ilyen még nem volt a táborban, sikerült a sportokat is megelőznöm).

          Tegnap reggel megvolt az utolsó ellenőrzés is, ahol hobby hill főnökei Anya (Ányjá) és Colin körbenéztek nálunk, és el voltak ájulva attól amit műveltem a hellyel. Láthatták hogyan működik az új mérőberendezésem, Colin bevallotta hogy amikor először meglátta a listát, azt hitte hogy megőrültem, és fogalmam sincs arról mit is csinálok (hehe), de ez zseniális megoldás. Anya pedig új becenevet adott nekem: NASA, és azóta kitartóan csak ezen a néven hajlandó szólítani. A mérőberendezést holnap tesztelem élőben először, öröm volt látni a tapasztaltabb gyerekek arcán a csillogást amikor meglátták és elmagyaráztam hogyan is működik. Viszont eddig mindenkinek az abszolút kedvence a demonstrációm a rakétákkal kapcsolatban: a mérőállomás egy két méter magas farúd, 1500 láb (500m) magasságig megjelölve. Az aljára elhelyezek egy grafithegyet, majd bejelentem, hogy a grafithegy nem más, mint mi, majd fölemelkedek, és megérintem a rúd tetejét. Na ilyenkor szoktak igen gyorsan állak leesni.