Münchenben egy meghibásodott generátor miatt 15 percet vesztegeltünk az átszállásnál, szóval a repterről csak annyit tudok elmondani, hogy nagy, túl nagy, ha az embernek 20 perc múlva indul a gépe, és még vár rá egy biztonsági ellenőrzés (szerencsére a generátor miatt a többi kapcsolódó gép sem tudott időben indulni, úgyhogy valójában még fél órát ültem a gépen így is).
Odafelé az utazás vegyes volt, a vakszerencsének hála a gép azon 5%-nak ülésébe kerültem, amit nem lehetett hátrahajtani, cserébe viszont megismerkedtem egy baomi jó fej amerikai sráccal, Jeffel, aki egész véletlenül Krakkóban kelet-európai tanulmányok MA képzésen vett részt, szóval az úton elbeszélgettünk. Előttem pedig egy magyar anyuka volt a gyerekével, a gyerek nem tudott magával mit kezdeni, az anyja pedig mondta hogy nézzen kifelé, mert milyen szép. Fél óra múlva a kisgyerek megszólalt, halálosan komolyan "Anya, ez a legunalmasabb film, amit valaha láttam".
Amikor megérkeztem New Yorkba, először is a környék mérete volt lenyűgöző. Még a leszállás előtt, az utolsó percekben folyamatosan, megszakítás nélküli város terült el alattunk (mint megtudtam, ez nem maga New York, hanem a környező területek összessége (mint Törökbálint és Budaörs, csak itt teljesen egybenőttek már). A leszállás után a híres rettegett biztonsági ellenőrzés következett, ami egy mosolyogva lepecsételt vízumot, meg másik három papírt jelentett, illetve a csomagfelvétel utáni "jó utat" kívánság, miközben elhaladtam az őr mellett.
Ezután következett a vasúti őrület, az első apró negatív élményem. Megérkezésem után egy három szintes, 8-10 (pár vonal létét/szerepét/önállóságát nehéz beazonosítani) járatos labirintusba keveredtem. Jó szokásomhoz híven irány az információ, ahol sikerült egy apró csavarral körbeküldeniük a teljes állomáson. Nembaj. A következő döbbenet akkor ért, amikor rájöttem mekkora teljes káosz a kiírási és információs rendszer. Ha az ember tudja, hogy merre, milyen átszállással, melyik vonalon akar közlekedni, akkor egy hatékony, modern, digitalizált jelzőrendszerről van szó. Ha nem, akkor egy frusztráló, megkavaró jelzőrendszerről, amelynek digitális táblái mindig akkor váltanak át reklámra, amikor épp megpróbálna az ember valamit leolvasni róluk. Most 2:30 van, a vonaton 4:18-kor indul, és körülbelül hatra leszek kint a táborban, vagyis magyar idő szerint éjfélkor.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.